A Dávid király és hatalomvágyó ágyasának-hitvesének történetét feldolgozó mű angol nyelvű librettójának alapjául a népszerű svéd író, Torgny Lindgren hasonló című regénye szolgált, amely magyarul is olvasható. David Radoknak az ótestamentumi elbeszélés rituális elemeit hangsúlyozó rendezésében a történet az egyre véresebb áldozati oltár körül zajlik: a király ott erőszakolja meg a fiatal Betsabét, herélteti ki és öleti meg férjét, Uriást, ott születik halva Betsabé bűnben fogant gyermeke, másfél évtized elteltével pedig ott halnak erőszakos halált Dávid első házasságából származó fiai, Absalom és Amnon, hogy végül a királynővé koronázott Betsabétól származó Salamon kerülhessen Izrael trónjára.

Sandström zenei világa sajátságos, egyszerre drámai és intim, és a hagyományos operák kedvelőinek sem tűnhet diszharmonikusnak. Az énekszólamokat a női hang uralja: az első felvonás fiatal, lírai szoprán Betsabéja (Elin Rombo) és a négy prófétanő élénk kórusa mellett meggyőző kontraszt Naomi sötét mezzoszopránja, a második felvonás erőtlenebb királynőjéért (Hillevi Martinpelto) pedig Absalom húga, a királynői intrika áldozatául eső Tamar kárpótolja a nézőt. Dávid alakját, aki Betsabé felemelkedésével párhuzamosan lesz erőtől duzzadó despotából kételyek között őrlődő öregemberré, hitelesen kelti életre Michael Weinius tenorja.

A Rembrandt-képeket idéző, mesterien megkomponált színpadkép és jelmezek sem feledtethetik azonban a darab legfőbb fogyatékosságát: a történetben, noha drámai csúcspontokban nincs hiány, nem alakul ki igazi feszültség, a szereplők egymáshoz fűződő viszonya elméleti marad. A színpadi dinamika hiánya folytán szinte úgy érezzük, a mű akár oratóriumként is előadható lenne, és ezen a benyomáson alig enyhít a koreográfia helyenkénti humora. Csak egyetérteni lehet a svéd kritikussal: ha a librettista és a rendező a statikus elemek hangsúlyozása helyett alámerült volna az archaikus történet valódi bugyraiba, a mű nagyobb eséllyel érintette volna meg a mai kor nézőjét.