Létfontosságú bábok
Legközelebb, ha az elnyert Tony-díjakkal reklámoznak egy musicalt, gondosan fogok ügyelni, hogy elkerüljem. Pedig az Avenue Q, magyar címén A mi utcánk, egészen jó előadás lenne a Centrál Színházban. Fiatal, jól éneklő és mozgó, rendesen kiképzett musicalszínészek vonzóan adnak üde, fiatal embereket. Horesnyi Balázs öt apró, emeletes, mozgékony kriptaszerűségből álló utcája, amint alakját váltogatja, szellemes is lehetne, a bumfordi bábokban van némi otromba kedvesség, Howard Lloyd viccesen felöltöztette azokat a színészeket, akik nem kaptak bábot, a többiek viszont semleges munkaruhában dogoznak a színen. Harangi Mária rendezésében az egész kicsit ugyan túlzott ricsajjal, de azért professzionálisan működik.
Csak hát ott van a mű. Darabnak nem nevezném, de kétségtelenül zene és szöveg, 2004-ben mindkettő Tony-legjobb. Előbbi az átlagnál talán valamivel invenciózusabb, de azért a Robert Lopez és Jeff Max szerzőpáros dalaiban nincs sokkal több eredeti zamat, mint egy iskolapad aljáról lekapart rágógumiban. Jeff Whitty szövegkönyvéből meg dől az amerikai humor.
A cselekmény ugyanis anynyi, hogy az elegánsabb környékektől kissé odébb eső Q utcában lötyög néhány pályakezdő fiatal, és az aktuális társadalmi problémákon viccelődik, amelyeken a sajtó is rágódni szokott, mint munkanélküliség, másság (azaz rasszizmus és homoszexualitás), internetfüggés. Munkát és társat keresnek, a viszonylagos főhős, Princeton pedig még életcélt is. A csekélyke történet, illetve konfliktus egyik szála is ebből ered: a nem létező céljára bambuló fiatalember miatta szakít a Kate Mumus névre hallgató kicsit félszeg napközis tanárnővel, aki pedig még az állását is elveszítette a bábok által kiadósan elmókázott szeretkezésük következtében. Ám a megoldás is éppen ebből adódik, a társaság összekalapoz Kate-nek egy szegregált mumusiskolát, ahol a kis szőrös rondaságokat nem piszkálják a többiek. Van egzisztencia, sőt életcél is, bár a pénz döntő hányada a pornóiparból származik. Közben egy másik probléma is megoldódik. A baráti társaság homoszexuális tagja ugyanis kirúgja lakótársát, mert az homoszexuálisnak mondta őt. Ám az a hajléktalanságtól megokosodva megtalálja a kiengesztelés eszközét: internetes hirdetés útján megleli meleg alteregóját, így ez a kapcsolat is rendeződik. Van aztán még egy zsidó-japán vegyes páros, akik összeházasodnak - az esküvőn tűzokádó szarvacskákkal megjelenő japán lány frenetikus sikert arat -, valamint gondnokként ott lábatlankodik az elszegényedett Michael Jackson, akitől elperelték a vagyonát.
A színészek közül azok járnak jól, akiknek valamiért nem jut báb, főképp a japán pszichológusnőt áradó derűvel bohóckodó Radnay Csilla és az ifjú férjét félszegen elmosolygó Simon Kornél. A Michael Jacksonnak festett-öltöztetett Serbán Attilának csak a külseje feltűnő. A többiek ügyesen egyensúlyoznak a színészi és bábszínészi feladatok között. Vári-Kovács Péter hol az életcélját kereső fiatalember jellegtelen, hol a meleg bankár karakteres figurájának ad életet, Balogh Anna hol a szelíd mumustanárnő, hol vetélytársa, a gátlástalanul nyomuló Lucy, a Vamp rút kliséjének kölcsönöz emberi hangot és arcot. Janicsek Péter a kunyeráló hajléktalant és a pornóból meggazdagodott, amúgy kutyaszerű Kuki Mumust mozgatja és éli, Andrádi Zsanett egy tanügyi rém karikatúráját rikácsolja el átélten, továbbá ott segít, ahol kell.
A bábokra egyébként semmi szükség sem lenne, ha nem volnának létfontosságúak. Ők igazolják a gyermeteg infantilizmust.
Lehet, hogy az újabb musicaleket mind bábokkal kellene előadni.
