Furcsa gesztusának indoklásaképpen még annyit mondott: a nénit vidéken találták, és azt állította, ő György Péter rajongója, mi több, a nagymamája is. Az újdonsült nagyitulajdonos, György Péter pedig nevetgélt, és nyoma sem volt annak a dühnek, amely egy hónappal azelőtt, az ÉS-ben közzétett cikkéből sugárzott. A hazai és nemzetközi muzeológiában igen járatos és vitriolos tolláról hírhedt esztéta írásában ingerülten kérte ki magának, amit a lassan nyugdíjba vonuló főigazgató művelt regnálásának elmúlt 27 évében.

A Vajda Lajos életmű-kiállításból kiindulva hosszasan vázolta az általa betegnek ítélt, 52 éves műintézmény kórisméit. A célkeresztbe szögezett Bereczkyt felelősségre vonta az átgondolatlan életműtárlatért, a katalógus hiányáért, a kiállítási térben égő "háztartási villanykörtékért", a "budizöld falakért", a múzeum Kádár-korszakot idéző otromba márványlépcsőiért, rézkorlátjaiért, még a büfében árult sült kolbászért is. A hosszasan vezetett bűnlajstromhoz hozzácsapta még az intézetben uralkodó közönyt, tompaságot, végül pedig kijelentette: a jelenlegi működés éppúgy árt művésznek, művészettörténésznek, művészettörténetnek, mint a kortárs nemzeti kultúra presztízsének.

A szakmai berkekben egy hónapja csócsált eseményt lovagolta meg a nemzetközi műkritikus szervezet, az AICA magyarországi leányvállalata, amely az eredetileg, a nemzeti galéria sorsáról tervezett beszélgetését feldúsította a botránycikk oxigéndús levegőjével. A jól bejáratott érdektelenség helyett így aztán zsúfolásig telt a Ludwig Múzeum díszterme: vérszagra gyűlt a nagyérdemű, ahogy a jó kedélyű Bereczky fogalmazott. A fővárosi és vidéki múzeumok igazgatói, munkatársai, a sorsuk felett aggódó "galéristák", művészettörténészek, újságírók állítólag mind azt várták, hogy a történet két főhőse összeverekszik, vagy valamelyikük kardot ránt, és ledöfi ellenfelét.

Sem ez, sem az nem történt meg. Mondhatni más sem. György Péter kavicsa, amelyet a szakma apró állóvizébe pöckölt, végül gellert kapott. A meghívott szakemberek monológjaiból nem derült ki semmi, már a galéria további sorsát
illtően.

Bereczky büszkén összegezte ténykedését, és mint legfontosabb vívmány említette, hogy megbecsülik a műtárgyakat. A felkészültségével sokakat megzavaró György Péter a múzeumok megváltozott szerepét ecsetelte. A hónapok óta a galéria annektálásával gyanúsított Szépművészeti Múzeum-főigazgató, Baán László a két intézmény összevonásának előnyeiről beszélt. Marosi Ernő művészettörténész a nemzetállamok halálán kívül mindent cáfolt, de legalább elárulta, hogy anno a kassai dómról írta szakdolgozatát. A galériából kivált Ludwig Múzeumot igazgató Bencsik Barna pedig azon kesergett, hogy intézményének nincs felismerhető bejárata.

Két, előre legyártott, a galériát védelmébe vevő felszólalás mellett már nem maradt idő kérdezni. Lejárt a műsoridő.

Még György Péter is boldogan távozott: egy új nagymamával a zsebében.

Szemben, akik a veszekedésre vártak, az asztal körül pedig azok, akik nem veszekedtek