Petőfi iránti vonzalma mennyire régi keletű?

Nem túlságosan. Kamaszként magam is csak a kötelező irodalmat láttam benne, mint ilyet, értelemszerűen nem olvastam. Aztán tizenvalahány évvel ezelőtt felkértek, hogy a március 15-i ünnepségre zenésítsem meg a Csatadalt, jó kis New Orleans-i lüktető funkot pakoltam alá, amit aztán Román Sándorékkal a Nemzeti Múzeum lépcsőjén elénekeltük, eltáncoltuk. Akkor kezdtem el Petőfit olvasni, s rájöttem, hogy tényleg jó. Így amikor pár éve Gryllus Dániel megkérdezte, hogy a Hangzó Helikon-sorozatban lenne-e kedvem egy egész lemezt rászentelnem, azonnal igent mondtam. Az elején még próbáltunk koncepciót gyártani, hogy bizonyos tematika mentén válogassunk a versekből, de nem működött. Aztán találomra felütöttem a kötetet, és mindjárt az első vers alá ment a muzsika. Ezt a módszert követve született meg a lemez.

Ami nekem a legszimpatikusabb: nemcsak elkészítették ezt a CD-t, hanem annak anyaga szervesen beépült a Rackajam koncertprogramjába. Sőt idővel bekerült egy-egy vers Weöres Sándortól és Nagy Annától is.

Egyikünk sem volt különösebb versolvasó, mi tényleg ekkoriban csodálkoztunk rá a költészetre. S egyszer csak azt vettük észre, hogy amikor rögzítettük a Mi ez a lárma? című lemezanyagunkat, azon is van hat vers. Ahogy az egyszerű blueszenész mondja: "játsszuk már el a Galagonyát, az is olyan New Orleans-i feeling". Nekünk azért is jöttek jól a Petőfi-versek, mert sokkal komolyabbá tették a műsorunk, magasra emelték a mércét, eredményeként erőteljesen megszűrtük a saját dalainkat, s tényleg csak a legjobbakat hagytuk meg. Két Petőfi-vers között azért mégsem lehet akármit játszani! Az is mókás, amikor a koncert után odajönnek a srácok, hogy milyen baromi jó szövegek ezek, aztán persze meglepődnek, hogy jé, ezt tényleg Petőfi írta?

Azért hosszú volt az út, ami idáig vezetett. A nyolcvanas évek derekán például még a country bűvöletében égett.

Gyerekkoromban nagy westernrajongó voltam, egy pesterzsébeti szabómesterrel farmerból olyan ruhát varrattam magamnak, mint amilyet a Volt egyszer egy vadnyugatban Charles Bronson viselt, vettem hozzá román westerncsizmát, mert csak azt lehetett kapni. Kamaszként a Rolling Stonesra, Bill Haley-re, meg a gospeleket éneklő Golden Gate Quartetre kattantam rá, illetve rengeteget buliztam a Hungária zenéjére. A Szikora-Novai duó szerintem a térség leghitelesebb rock and roll ritmusszekciója volt. Sok mindenért (főként az öltözetükért) lehet cikizni Fenyőéket, de tény, hogy egy generációt - köztük engem - mégiscsak ők tanították meg a kettő-négyre. Meg hát szerettük a countryzenét, sokat jártunk 100 Folk Celsiusra. Előbb bluesbandát alapítottunk Pesterzsébeten, aztán 1985-ben egy házibulin megismerkedtem Patyóval, akinek révén bekerültem a Kápa nevű countryzenekarba. Ezzel eldőlt a sorsom. Magával ragadott a forgószél, évi háromszáz buli, kiváló kollégák társaságában.

Ekkoriban váltott át a hegedűről a szájharmonikára. Ha már olyan hosszú időt kihagyott, pár éve miért érzett késztetést rá, hogy előbbit újra kézbe vegye?

Hegedülni gyerekkoromban tanultam, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Főként nagyanyám ösztönözte, aki amúgy kiválóan játszott klasszikusokat és cigányzenét, meg gyönyörűen énekelt. A rhythm and bluesba viszont sokkal inkább illett a diatonikus szájharmonika. Úgyhogy attól kezdve azt fújtam. Csak amikor már szerettem volna a műfajt a XXI. századnak megfelelően értelmezni, akkor ütköztem bele a hangszer korlátjaiba. Hogy nincsenek meg rajta azok a hangok, amikre a fülem már kinyílt. Ezért vettem kézbe újra a hegedűt, nem volt mese, nekiestem gyakorolni. Szerencsére az utóbbi években sokat játszottunk a Csík zenekarral, annak prímásaitól, Csík Jánostól, Szabó Attilától és Pál István Szalonnától rengeteget tanulhattam. Persze sosem leszek táncházi zenész, de arra törekszem, hogy a harmonika és a hegedű úgy szóljon a mi zenénkben, ahogy annak kell.

A kilencvenes években a Herfli Davidsonnal főként soul-bluest játszott, némi popzenével vegyítve. Az új évezredben miért vált ennyire fontossá magának a magyar hagyomány?

Az én gyökereim nem a magyar népzenében, hanem a rhythm and bluesban vannak. Jimi Hendrix és a Hobo Blues Band muzsikájában. De már a kilencvenes évek elején éreztem a magyar népzene fontosságát. Csak igyekeztem tisztességgel közelíteni hozzá. Már a Herfli Davidsonnal vettünk fel népzenei kísérleteket, csak mindig annyira mesterkéltnek éreztem, hogy nem jelentettük meg, illetve nem játszottuk koncerten őket. Az első, általam hitelesnek érzett próbálkozásunk a 2000-ben megjelent Tíz kicsi elefánt című lemezünkön hallható, de még ezt követően is sokáig tartott, mire eljutottunk oda, hogy a zenékkel az autentikus közönség elé is nyugodtan ki merjünk állni. Annyira jó keverni a műfajokat, annyi erő van ettől benne! Meg hát hagy csináljunk mi Magyarországon magyar blueszenét! Nagy kört kellett futni hozzá, de azért meglett eredménye. Furamód, amíg angolul játszottuk a bluest, külföldön alig arattunk sikereket, amióta viszont magyarul muzsikálunk, mindenhová visszahívnak. Mert ott épp ez az érdekes. Meg hogy nálunk szervesen illeszkedik a James Brown-féle funky vagy a Crossroads a dunántúli legényessel.

A Rackajamben 24-25 éves fiatalokkal játszik. Nincsenek generációs konfliktusok?

Az ő zenei gyökereik értelemszerűen máshol vannak, mint az enyémek, de egyfelé húzunk. S bennük még van erő. Nem úgy, mint a generációm többi tagjában. Ugyanaz a kérlelhetetlenség dolgozik bennük, mint bennem tizenöt éve, azt és úgy csinálják, ahogy nekik jó, nem foglalkoznak senkivel. Azzal, hogy velük dolgozom, ezt a fajta attitűdöt meg tudom őrizni magamban. S nagyban köszönhető nekik, hogy mostanában végre beért az, amiért az utóbbi tíz évben annyit harcoltam.