Dávid a magyar atlétika nagy reménységeként indult. Ifjúsági válogatott rövidtávfutó volt, így jutott ki a Toldy Ferenc Gimnáziumban tett érettségi után egy sportösztöndíjjal Amerikába. De ott, a kitűnő tréningfeltételeken túl, kissé kiábrándítóan hatott rá, hogy a nagy, szabad ország polgárai nem úgy használják a szabadságukat, ahogy lehetne, s az érdeklődésük más kultúrák iránt eléggé beszűkült. Viszont a kollégiumban ujgur szobatársat kapott, akitől egy év alatt jól megtanult ujgurul, úgyhogy végül már nem is angolul beszélgettek.

Amikor a következő nyáron meglátogatta Kasgárban, már kazakul is tanult. Útja előtt találkozott ugyanis a turkológus Mándoky Kongur Istvánnal, az Akadémia Altajisztikai Kutatócsoportjának a tagjával, aki folyékonyan beszélte mindazokat a keleti nyelveket, amelyeket Dávid szeretett volna elsajátítani. Tőle kezdett kazakleckéket venni tehát, s két év múlva egyetemi diák lett Almatiban.

Ő volt az első magyar, aki államközi oktatási csereegyezmény keretében ott tölthetett egy évet. Mivel azonban a városban szinte mindenki oroszul beszélt, elkezdett a Tiensan-hegység falvaiba feljárogatni. Napokat, heteket töltött a pásztorok között, gyűjtötte meséiket, énekeiket. Közben megint történt egy sorsszerű találkozás. Összehozta a szerencséje Torma Józseffel, Magyarország első, 1994-től akkreditált kazahsztáni nagykövetével, akitől előzőleg már jó néhány cikket olvasott a baskír hitvilágról. Természetes, hogy új állomáshelyén is a hitvilág érdekelte a nagykövetet, s felajánlotta Dávidnak, hogy járják együtt a vidéket. A következő egy év nagyrészt ezzel telt. Rengeteget tanult Torma tanár úrtól, habár őt akkor még nem is annyira az ősi nomád hitvilág érdekelte, hanem a nyelv.

Ezek után kezdte el Budapesten a török-mongol szakot. Kicsit későn, mert előzőleg kétszer nem vették fel orosz-angol szakra. És nem az angol miatt, furcsa mód oroszból nem volt elég jó az orosztanár Kara Mihály nagypapa egykori erőfeszítései ellenére sem.

Keleti tanulmányai mellett folytatta az atlétikát is. Többször bekerült a válogatottba, és az 1993-as buffalói universiadén tagja volt a bronzérmes 4×400-as váltónak, amely országos csúcsot futott a döntőben: 3:04.27-et. Ez kisebb csodaszámba ment: a repülőtéren újságírók hada várta őket, villogtak a vakuk, tolongtak az érdeklődők.

De ekkor már sokkal fontosabb volt számára Belső-Ázsia felfedezése, mint az atlétika. Népről népre ismerkedett az újabb és újabb török nyelvekkel. Az ujgur és a kazak után lassan az özbek, a kirgiz, a karakalpak, a nogáj, a baskír, a tatár, a mongol, az altaji, az abakáni, a tuva, a jakut, a türkmén, a kalmak, a burját és a daur nyelvnek is tudója lett. Mire azonban 2000-ben megszerezte a diplomáját, már nem is annyira a nyelvészet vonzotta - bár még ebből írta a diplomamunkáját -, hanem már a néprajz, a törökök és a mongolok hagyományai érdekelték. Főként a néphit és a sámánhit.

Mostani munkahelyén, a Néprajzi Kutatóintézetben nem véletlenül osztotta rá Hoppál Mihály igazgató a legendás sámánkutató előd, Diószegi Vilmos sámánarchívumának kezelését. A dokumentumokat őrző tizenhárom dosszié irodaszekrényének féltett kincse. Dávid jól ismeri a falvakat, ahol elődje 1957 és 1964 között járt. Ő azonban nem hisz abban, hogy az ősmagyar népvallás rekonstruálható lenne. Bár azt szerinte Diószegi jól látta, hogy sok eleme a Belső-Ázsiában elterjedt népvallásokból eredhet.

Úgy tűnik, hogy a honfoglaló magyarok kultúrája - de nem a nyelve - sokkal inkább törökös lovas nomád kultúra volt, mint az északra vetődött, szamojéd népekkel érintkező obi-ugor nyelvrokonaiké, a hantiké és a manysiké. A magyar tudományosságnak ezért is fontos hagyománya, hogy a török népeket is minél jobban megismerje.

Dávid rengeteg új megfigyelést tett a török sámánhittel kapcsolatban. Ő írta le először, hogy az ötvenes években, amikor hivatalosan tiltották a sámánkodást, s begyűjtötték a révületbe eséshez használt dobokat, az Altaj hegységben a sámánok a szellemekkel való kapcsolatteremtésre rongyot használtak, amelyre rárajzolták a dobot. A falvak eposzmesélői, akik olykor hat-hét órát mondják népük eposzba szőtt és szájhagyomány útján őrzött történelmét, tulajdonképpen maguk is sámántulajdonságokkal rendelkeznek. Dávid még látott olyan kazak sámánt, aki hegedűvel gyógyított. Ilyen a mi népvallásunkban is lehetett, amit ismert gyerekdalunk őrzött meg e sorban: "magyar gyerek gyógyítja, síppal, dobbal, nádi hegedűvel".

Diószegi furcsán, hirtelen halt meg 1972-ben, viszonylag fiatalon, majd 2002-ben egy másik sámánkutató, Schmidt Éva vetett véget rejtélyesen az életének. Nem gondolja, hogy a szellemvilág befolyással lehet a kutató életére? - vetem fel. Dávid szerint Diószegi korai halálának inkább az egészségtelen életmód és érrendszeri probléma lehetett az oka, mint valamiféle sámánbetegség. Schmidt Éva pedig szerinte tipikus esete volt annak, aki átlépve tudós mivoltát, érzelmileg is azonosult kutatásának tárgyával. Tulajdonképpen hantivá vált, már úgy is beszélt róluk: "minálunk". "Pedig a kutató nem lehet objektív, ha nem tud elszakadni kutatásától érzelmileg" - mondja Dávid, s váratlanul kivesz az íróasztalfiókjából egy fekete üveglapot. Arany betűkkel olvasható rajta: Schmidt Éva. Névtábla egykori kolléganője ajtajáról. Fura módon első munkanapján a szobájában a földön találta, azóta őrzi.

Veszélyt inkább az úttalan utak jelentik számára. "Néha olyan helyeken vittek teherautóval, például a Pamír hegységben, Dél-Kirgizisztánban, ahol én még gyalog se nagyon mertem volna elmenni. Amikor a teherautó kereke már lecsúszott, akkor aláraktak még néhány követ. Két éve, amikor Almásy grófról, az angol ťbetegŤ apjáról forgattunk egy filmet Iszik-Köl vidékén, Kirgizisztánban, az utolsó pillanatban vettük észre, hogy a megáradt Száridzsaz-folyó elmosta előttünk az utat. Ordítottam a sofőrnek, hogy álljon meg. Sikerült, de az egyik kerék már lógott a semmiben. Egyszer pedig Torma tanár úrral eltévedtünk a kazahsztáni Üsztürt-sivatagban, de annyira, hogy három napig nem is találkoztunk emberrel. Benzinünk, vizünk már fogytán volt, mikor végre feltűnt egy pásztor, és útba igazított."

Mi, magyarok sajnos sokkal kevesebbet tudunk Belső-Ázsia és Szibéria népeiről, mint ők rólunk. Ezért aztán Somfai Kara Dávid mindent megtesz, hogy hírüket elhozza. Két kollégájával Fábry Sándor kísérőiül szegődtek, hogy ennek köszönhetően a jakutok, evenkik, burjátok, tuvák és hakaszok feltűnhessenek a képernyőn. Továbbá rengeteg ismeretterjesztő előadást tart, ahol nemcsak mesél, de hangszereken is játszik, s a tuváktól tanult torokéneklést is bemutatja. Amikor pedig Csingiz Ajtmatovot, a kirgiz írót 2000 után itthon már-már feledni kezdtük, mert 1987 óta semmi nem jelent meg tőle magyarul, Dávid nekifogott kirgizből Ajtmatovot fordítani.

Sőt 2006-ban Erdős Endre kirgiz tiszteletbeli konzullal meghívták Budapestre, a könyvfesztiválra. Óriási érdeklődés volt, több száz ember állt sorba dedikációért rongyosra olvasott könyvekkel. Ajtmatov kivált örült annak, hogy kirgizül szólhatott a magyar olvasókhoz, mivel Dávid anyanyelvi szinten tolmácsolta a szavait.

Ebben a nyelvben az ifjú kutató már csak azért is különösen jártas, mert felesége kirgiz származású. Különös, hogy nem valamelyik ázsiai útján hozta össze őket a sors, hanem itt, Budapesten, ahol Aida nemzetközi kapcsolatokat tanult a CEU-n. Odahaza két fiukkal, Somorral és Daniárral is kirgizül beszélnek.

És hogy áll az atlétikával? "Talán megpróbálok futni egy veteránrekordot - válaszolja. - Úgy tudom, negyven év fölött még senki sem teljesítette két percen belül a 800-at."

Még látott olyan kazak sámánt, aki hegedűvel gyógyított