A laikusok számára bizonyára nem túlságosan fölvillanyozó témát taglaló értekezés azonban sohasem készült el, aminek az volt az oka, hogy a tudományos munka magát Kocsis Ferencet sem hozta lázba.

Egy napon ugyanis úgy döntött, véglegesen szakít az egyetemmel, s végre-valahára annak szenteli az életét, amire kamaszkorától fogva a leginkább vágyott: pásztorbicskákat és késeket készít majd főfoglalkozású népi iparművészként.

S az elmúlt tizenöt évben olyan tökélyre fejlesztette a mesterségét, hogy szakmai körökben ma már az ország egyik legjobb késgyártó mestereként tartják számon. Ennek egyik legfontosabb bizonyítéka, hogy beválasztották a szakma hazai "elitklubjának" számító, mindössze huszonkét tagot számláló Magyar Késműves Céhbe.

A 44 éves mesterrel az otthonában beszélgetünk egy Debrecenhez közeli tanyán, amely több generáció óta a család birtokában van: Kocsis Ferenc földműveléssel foglalkozó apai felmenői éltek itt az elmúlt száz esztendőben.

- A családi indíttatás miatt kerültem agráregyetemre - meséli -, de belül folyamatosan azt éreztem, hogy nem az egyetemi pálya az én utam. Máig emlékszem arra, hogy 1996-ban leültem itthon, hosszan végiggondoltam az életemet, s úgy álltam föl, hogy lesz, ami lesz, a bicskák kedvéért otthagyom az egyetemet.

Azt mondja, az első és legfontosabb kérdés az volt, hogy lesz-e piaca a bicskáinak és késeinek, magyarán: találni-e annyi embert ebben az országban, aki érdeklődik a népi ihletésű, hagyományos késszerszámok iránt, s hajlandó-e értük pénzt is áldozni.

- Ebből a szempontból három variációt vázoltam föl magam előtt - magyarázza. - A legrosszabb eset az volt, hogy nagyon kevés kést fogok eladni, de a számítások alapján az jött ki, hogy még ebben az esetben sem fogunk éhen halni a két kisgyerekkel. Reális verziónak azt tekintettem, hogy szerényen ugyan, de meg lehet majd élni a késgyártásból. Végül a harmadik, optimális variációként azt vázoltam föl, hogy minden egyes kést el tudok majd adni. Igaz, a kalkuláció vége ebben az esetben is az volt, hogy sohasem leszek ebből milliomos.

De Kocsis Ferenc ezt egyáltalán nem bánta, mert végre csakis azzal foglalkozhatott, amit a legjobban szeretett. Hiszen már gyermekkorában is folyton fúrt-faragott, kamaszkorában pedig olyannyira a kések bűvöletébe került, hogy az iskolában rajta ragadt a becenév: Bicskás.

Még a nyolcvanas évek közepén kezdte tanulni a szakma fogásait idősebb mesterektől, mert - mint mondja - ezt a mesterséget sem lehet csupán könyvből megtanulni: igazán csak a gyakorlott nagyoktól lehet ellesni a fortélyokat. Máig emlékszik Polyák Imre késgyártó mesterre, akinek a szakmai fejlődése szempontjából nagyon sokat köszönhet.

Kocsis Ferenc tiszteli a népi hagyományt, az ősi hortobágyi pásztorkultúra tárgyi emlékeit. Olyan autentikus bicskákat gyárt, amelyeket a hortobágyi puszta lakói évszázadokon át használtak. Sőt használnak ma is. Hiszen a juhászok, gulyások és csikósok legtöbbje ragaszkodik megszokott eszközeihez.

- Sokféle zsebkés, vagyis bicska van - sorolja Kocsis Ferenc. - Én például készítek szalonnázóbicskát, cakli nevű pásztorkést, juhászbicskát, fejesgörbét, aratóbicskát, délszláv hatást mutató, azaz görbített rácbicskát, azonkívül maskarát, vagyis hagyományos zsebkést, valamint páros kést és farvillásat. A kések közül leginkább úgynevezett gyűjtői késekre kapok megbízást, azaz egyedi kialakítású, speciális eszközökre, amelyeket teljes egészében a megrendelő kívánsága szerint gyártok le. Előfordult, hogy amerikai akciófilmből ellesett kés pontos mását készíttették el velem. Nem nagyon tetszett, de megcsináltam. Igaz, megmondtam a megrendelőnek, hogy az akciókés látványos ugyan, de használni semmire sem lehet.

S hogy miben különböznek egymástól az említett pásztorbicskák? Nos, a szalonnázóbicska vékony, finom, nem túl erős eszköz, amely valóban csak evésre jó, vagyis egyéb pásztormunkára, faragásra vagy birkakörmölésre nem való. Körmölésre az erős rugózású, görbe pengéjű, kampós végű juhászbicskát használják, amivel herélni is lehet. Az aratóbicskát pedig azért hívják aratóbicskának, mert a szegény emberek számára az volt a legolcsóbb bicskafajta: így nem volt kár érte, ha a mezőn aratáskor elveszett.

Milyen is a jó bicska a szakember szemével?

- Ha ránézek, meg tudom állapítani, hogy jók-e az arányai, kézbe simul-e a nyele, arányos-e a nyeléhez képest a pengéje - magyarázza a mester. - Megfigyelem a szegecselését, s azt is, hogy pontosak-e az illesztések, mert ha kiáll egy szegecs, vagy sarkos egy illesztés, akkor a bicska felsértheti az ember zsebét. Ha kézbe veszem, az az első, hogy megvizsgálom az élét, aztán néhányszor kinyitom és becsukom, így ellenőrzöm a rugó erejét: a penge ne döcögve nyíljon, s ne lötyögjön. Fontos, hogy a jó zsebkés "cvikkoljon", azaz a pengéjének becsukott állapotban pár milliméternyi játéka legyen, ha lefelé nyomogatom. Lényeges, hogy a becsukott penge ne érjen hozzá a platinához, vagyis a nyél belső oldallemezéhez.

Kocsis Ferenc műhelyében a díszítés is hagyományos motívumok szerint készül: a fekete vagy szürke szaruból készült nyélbe kakast, lófejet vagy bikát ábrázoló, aprócska minta kerül. Igaz, volt rá példa, hogy egy megrendelő gulipánmadarat rakatott a nyélbe.

Kocsis Ferencről Gencsi Zoltánnal, a Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Kht. igazgatójával beszélgettem, aki azt mondta:

- Ismerek pár késest, és közülük Kocsis Feri az egyik legjobb. Éppen olyan bicskákat gyárt, amilyeneket századokkal ezelőtt használtak itt az emberek.

Ezután elővett egy bicskát, és felém nyújtotta. Szép, klasszikus, régies darab volt, a hortobágyi zsebkések mintapéldánya. Már éppen megszólaltam volna, hogy milyen finoman megmunkálta ezt a zsebkést az idő, amikor az igazgató hozzátette:

- A Feri csinálta ezt is. Annyira gyönyörű, hogy múzeumban lenne a helye!

1996-ban leültem itthon, hosszan végiggondoltam az életemet, s úgy álltam föl, hogy lesz, ami lesz, a bicskák kedvéért otthagyom az egyetemet