Az antioperát ma az operákban játsszák, gálaruhás közönségnek, amely elgondolkodó arccal bólogat, hogy bizony, a darab nem veszített az aktualitásából hetven-egynéhány év alatt, szegénynek lenni most is nagyobb bűn, mint agyonverni a másikat. A zenés színház olyan, mint a rendszer, gond nélkül fölvásárolja és integrálja önmaga ellenségeit, és tökéletes békében él velük, ha kell.

Ami a Mahagonnyt illeti, még azt sem érzi az ember, hogy az opera nagyon rá lenne szorulva a darabra, a második szereposztás bemutatóján már a Thália sem telik meg, ez nem a Rigoletto, pompásan elvagyunk Mahagonny nélkül is, és mindaz, ami a színpadon történik, messze van. Annyira messze, hogy nem is érzi az ember a hasonlóságot. Vagy talán túl nagy a hasonlóság a színpadi város és a színházon kívüli város között, bűnözők, kurvák, boldogtalan emberek itt is, ott is.

Akármi is az oka, nem érzem, hogy megszólítana az előadás. Pedig szép Szikora János rendezése, még ha nem is mindig értem. Mintha csak az egyszerűség kedvéért lenne: Mahagonny voltaképpen már a kezdet kezdetén is áll, a három menekülő bűnöző nem a semmi közepén húzza föl a csapdavárost - feltehetően túl bonyodalmas lett volna ezt színre vinni. A hatás elmaradását másik hatással ellensúlyozza a rendezés, és egy autó ajtóstul rohan be a házba, ha értelem nincs is benne, azért látványos. Azt sem értem, miért lesz a második felvonásban Jim Mahoney-ból Jézus, az evés nyomorúságos ünnepéből utolsó vacsora, miért dárdán nyújtja föl neki a karmester a pohár vizet, az egész olyan, mintha egy kósza ötletbe nagyon bele kellett volna kapaszkodni, hogy megváltsa az előadást.

Ennek ellenére nagyon is szabatos a rendezés, ha az énekesek ügyesebben tudnának a nagy fejszékkel sétapálcás táncot lejteni, akkor még szabatosabb lenne, de így is elég vicces. Még viccesebb a vonaglórúd, a jól nevelt város egy fehér ruhás kislányt bámul unatkozva, aki még kezdetleges balett-tudását mutatja be, aztán jön a mindent szabad, és egy szaktáncos, parókás go-go lány hullámzik a fényes rúdnál. Talán itt látszik, hogy az alap változatlansága ellenére is menynyire kimozdult már a világ a darab alól: a szorgalmas pucér nő nem sokkal izgisebb, mint a kislány. Pedofilok kíméljenek.

Kesselyák Gergely vezényel, ő azért valamivel kevésbé izgis, mint az alulöltözött nő, mereven, szögletesen játszik a zenekar, nincs rugalmas összmunka a színpadiak és az árokban lévők között, ehhez túl operás az előadás. Cserébe a zenekari bevezetők jobbak, mint bármelyik másik budapesti zenés színházban lennének. A legnagyobb igyekezet ellenére is időnként elfedi az énekeseket a zenekar, elképzelni sem tudom, hogy annak idején a nem operai hangerejű Lotte Lenyát hogyan lehetett hallani mikrofonok nélkül. Bár lehet, hogy a hanyag szövegmondás mellett az ilyen jellegű zavarokról az épület is tehet, a két felvonást két különböző helyen láttam, és a sor szélén tényleg csak szavakból lehet következtetni arra, hogy mi lehetett az énekelt gondolat.

Azt mégsem hiszem, hogy a szöveg érthetetlensége lenne az érdektelenség végső oka. Inkább a színpadi súlytalanság, hogy hiába van két nagy termetű, nagy hangú mezzo a két szereposztásra, sem Wiedemann Bernadett, sem Kovács Annamária nem olyan formátumú a darabban, hogy hihetővé tenné Leocadia (németül is ez a neve) hatalmát, ráadásul mindketten elég iskolásan mondják föl szerepük prózai részét.

Csak a jókra emlékezve: Nyári Zoltán kifejezetten ügyes, látszik rajta az operetti múlt, hogy szokva van a hagyományosabb színészi feladatokhoz, és a férfias favágó Jim Mahoney helyett egy ilyen tépettebb, intellektuálisabb alak mindenképpen értékelhető alternatíva. Rálik Szilviának jó éles, határozott a hangja, nincs olyan színházi akusztika, amellyel meg ne küzdene, Szvétek László testes vaskos basszusa illik Hétszentség Mózeshez, bár a figura veszélyességét nem mindig érzékelteti. Nem az a baj, hogy vele elfogytak volna a jó közreműködők, hanem mintha maga a darab fogyott volna el, szinte nyomtalanul.

Mindaz, ami a színpadon történik, messze van