A térfigyelő
Kezdjük az elején: Laurent Le Bon a híres párizsi Pompidou Központ kurátora, a fővárostól 300 kilométerre épülő metzi Pompidou Centrum igazgatója, a franciaországi kultuszminisztérium egykori "közmegrendelés-felelőse". Le Bon úr köztéri képzőművészetben utazik, legalábbis múzeumon, galérián kívüliben. Nevét az utóbbi idők legbotrányosabb, januárban zárt európai kiállítása kapcsán ismerhetik. Ő kurátorkodott ugyanis a giccskirálynak is nevezett amerikai képzőművész, Jeff Koons versailles-i tárlatán. Ha még így sem ugrik be, próbálják meg felidézni Michael Jackson életnagyságú porcelánszobrát vagy a tüchtigre nyesett versailles-i bokrok közül előkukkantó, háromméteres, lila Ballonkutyát, amely acélplasztika ugyan, mégis szakasztott úgy néz ki, mint a lufiból hajtogatott állatfigurák a városligeti tónál. A kiállítás hírére több tucat francia művészettörténész vérnyomása szökött a kritikus szint fölé, köztük akadt, aki egyenesen barbárnak nevezte az amerikait. Ezzel együtt - vagy épp ezért - a palotarondító tárlatra egymillió ember váltott jegyet.
Visszatérve Le Bon úrra, ő a napokban Budapestre látogatott. A Francia Intézet és a Ludwig Múzeum hívta meg, hogy megossza a magyar közönséggel tapasztalatait - kiállításokról, közterekről, konzervativizmusról és kivagyiságról. A Művészetek Palotájába hirdetett előadás sokat sejtető címe Múzeum a szabad ég alatt. Az érdeklődés jóval fölülmúlja a vártat, háromsornyi pótszék sem elég. Nyilván mind azt várjuk Monsieur Le Bontól, hogy avasson be minket a köztéri képzőművészet jól bevált praktikáiba.
Ám öt percen belül kiderül, hogy titkokba itt ma nem avatnak be. A kurátor nem magyaráz: hol, miből, miért, kinek kell és érdemes szabadtéri műalkotásokat készítenie, hogyan hat ez a környéken élőkre, nevel-e, megbotránkoztat, esetleg szépérzéket tupíroz. Diavetítésen ülünk, érzete a gimnáziumi rajzóráké, azzal, hogy itt a timpanonokéinál sokkal izgalmasabbak a képek.
- A francia konceptualista művész, Daniel Buren a Versailles Off 2004 című rendezvényre kapott megrendelést - kommentálja egyik diáját Le Bon. Buren nem tett mást, mint hogy mintát vágatott a versailles-i kastélypark füves placcába. A palotából kilépve a Napkirályt is mellbe vágta volna a látvány: szabályos focikaput látott volna ugyanis a gyep szélén. A mű tíz napot élt, addigra újra kinőtt a fű.
A szintén konceptualista Jochen Gerzet különös holokauszt-emlékműve kapcsán említi a kurátor. Gerz 1996-ban oszlopot állított a francia kisváros, Biron terén, és felcsavarozta rá a község lakóinak fémtáblára gravírozott gondolatait. Gerz második világháborús emlékeikről faggatta őket, anélkül, hogy a konkrét kérdést megfogalmazta volna. Ezt viszont "letétbe helyezte" a városka tanítónőjénél, meghagyva: tegye fel minden új beköltözőnek.
A kedvencem annak az AIDS-ellenes egyesületnek az akciója, amely néhány éve engedélyt kapott, hogy a párizsi Concorde téren demonstráljon a biztonságos szex mellett. Gigantikus óvszert húzhattak a tér egyik leghíresebb műemlékére, a Luxorból való obeliszkre. (Az egykor III. Amenhotep templombejáratát díszítő oszlopot egyébként
az 1998-as labdarúgó-világbajnoságon sem kímélték. Akkor elméretezett focilabdát nyomtak a tetejébe.)
Az utolsó dia, Jeff Koons irdatlan méretű, Bilbaóban fölállított, kutyaalakú virágszobra jó apropó arra, hogy Le Bont végre megkérdezhessük arról, amit eddig, a Koons-botrányról olvasva mindig csak szerettünk volna.
- A köztéri képzőművészet egyetlen valódi feladata, hogy kérdéseket tegyen fel - deklarálja magabiztosan. Koons versailles-i, barokkos, neopop szobrai szerinte legalább tízezret megfogalmaznak. Heves bírálói szerint csak egyet: hogyan landolhatott egy brókerből lett önjelölt zseni giccsparádéja a Napkirály kultikus birodalmának kellős közepén? Az egyik lehetséges válasz, hogy elég gazdag hozzá. Függő szív nevű alkotását tavaly 23,4 millió dollárért árverezték el.
