Túróból freskó
Ebbe a csendbe tokozódott be sok más művész társaságában Derkovits Gyula, és az évtizedek során élete, művészi munkássága, világképe tabuvá és megbonthatatlan zárvánnyá szervesült.
A művészettörténész szakma komoly tartozását egyenlítette ki most Molnos Péter azzal, hogy alaposan átgondolt - és ami ennél is fontosabb - bátran újragondolt kötetben dolgozta fel a Derkovits-életművet. Szemben a világgal című albumával belehelyezte őt a XX. század magyar művészettörténetének halmazába, míg korábban minden halmazon kívül rekedt. A morcos proletárként aposztrofált, asztalosból vált autodidakta művészt az elismerések, a múzeumi, gyűjtői vásárlások, a kiállítási sikerek ellenére soha nem érezte igazán magáénak saját kora, talán épp mogorva, bizalmatlan és a nélkülözések miatt egyre kedvetlenebb természete miatt. Halála után posztumusz Kossuth-díjat aggattak emlékére, de sosem került az őt megillető helyre. A sokakban József Attila sorsát idéző történet mindig is félszeg maradt: ami kevés volt benne annak idején - a rendszer iránti lelkesedés -, az soknak tűnt később ahhoz, hogy olajképeit, rézkarcait, tehetségét objektíven láthassuk.
Most ebben a műalkotásokkal, megsárgult iratokkal, fotókkal gazdagon illusztrált kötetben mintha egy mozaik valamennyi apró darabkája újra a helyére kerülne.
Tökéletes egységben jelenik meg előttünk egy történelmi kor - a múlt század tízes, húszas, harmincas évei -, egy korszak művészetének története, és azon belül egy alkotó pályafutása. Végre nem csak azt a Derkovitsot látjuk, aki száműzött kommunista pártvezérekkel, Révai Józseffel és Sallai Imrével költi el karácsonyi vacsoráját, akinek neve nem szerepel a politikai rendőrség megfigyelési naplójában, és aki azt vallotta, körtefa palettáját a Tanácsköztársaságtól kapta.
Kronologikus sorrendben elmesélt életrajzában felbukkan a frontról hadirokkantként Bécsbe érkező asztalossegéd, aki "falja" a város nagy múzeumait. Megjelenik a festő, aki körül 1919-ben, egy furcsa proletár alapú Árkádiát idéző művésztelepen, Nyergesújfalun a gyümölcsösben pucér - egymást elvtársnőként szólító - modellek dobálják egymást barackkal. Molnos megidézi Derkovitsot, aki lelkesen keveri freskójának alapját száz tojásból, húsz kiló túróból, tíz kiló gipszből, aki halvacsoráját műalkotásának tárgyává változtatja, és aki pénztelen művészként hiába jelentkezik modellnek a képzőművészeti főiskolára.
Képei körül felsorakoznak korának művészeti csoportosulásai, a Gresham, a KUT, a Nyolcak, a kézenfekvő hozzávalók mellé pedig hol Chaplin Aranyláza, hol Eötvös regényei, hol Mozart szerzeményei jelennek meg, mint az ihlet forrása.
Örömmel olvassuk a Szépművészeti Múzeumot akkoriban igazgató Petrovics Elek levelét, amelyben képvásárlási szándékát jelzi, és amelyben Derkovitsot úrként szólítja meg.
Mire a mozaik összeáll, egy úr néz ránk vissza. Igaz, fanyar mosollyal.
