Vajda Lajos mércéje
Helytelenítette, hogy szobrász "az erősebb stilizálás sikamlós síkjára lépett", furcsállta, hogy a szobrok tele vannak érdekes esetlenséggel, hogy, mint írja, elhagyta a valóságábrázolás mezejét.
Kerényi azon a műcsarnoki őszi tárlaton huszonegy művet mutatott be, köztük pompásan erotikus nőszobrokat, egy valóban expresszívre karcsúsított Szegényasszonyt és a Szent Családot - markáns realizmusában nyoma sem volt torzításnak és esetlenségnek.
Ennyit miheztartás végett. Mert a Művészet cikke nem rosszindulatú kivétel volt, Kerényit más, egyébként elismerő méltatói is folyvást figyelmeztették konstruktív és expresszív gesztusaira, vagyis - elhagyhatjuk most már a szobrászt - a két háború közötti közfelfogás, a nem obskúrus szakmai kritika is éppen ennyit viselt el.
Vajda Lajost senki sem intette óva, minthogy érett fővel sosem jutott be a Műcsarnokba. Vajda, ez ma már bizonyosan köztudomású, el lett tanácsolva a főiskoláról, kisodródott Kassák Munka-köréből, nem kellett a leghaladóbb művészszerveződésnek, a KÚT-nak sem. Vajda az ismeretlenségben dolgozott, és életében összesen két alkalmi kiállítása volt két műteremben. Közben, alig valamelyes túlzással, megalkotta az 1919 és 1940 közötti magyarországi avantgárdot. Hogy tizenkét év alatt, huszonnyolc és negyven között, tette magáévá, használta fel mindazt, ami Európa képzőművészetében történt, és ami itthon ismeretlennél súlyosabb, mellőzött vagy inszinuált volt, részletkérdés.
Kilencszáztizenkilenctől a fellépéséig itt semmi olyasmi nem történt, amit folytathatott volna, amihez kapcsolódhatott volna. Úgy volt konstruktivista, úgy lett geometrikus absztrakt, hogy a példát nem itthonról, hanem a szovjet-orosz avantgárdtól kapta, valamiképpen montázskorszakát, ezt az érett periódusokat sokszorosan előkészítő ciklust is a párizsi szürrealizmussal és megint csak a szovjet filmmel alapozta meg.
Aztán maga mögött hagyta a tanítványéveket, és szuverén avantgárd lett. Gondoljunk csak bele, huszonnyolc esztendős, amikor az asztalcsendéleteket, ezeket a késélen táncoltatott kubizmust fenyegető szürrealitással összeszövő kompozíciókat megalkotja. És huszonnyolc éves, amikor ugyanebben az évben - micsoda magabiztosság - mer az Anna Margit-portrékban, a pettyegetett szépiarajzokban baljós és már-már klasszicizáló lenni. A Nemzeti Galéria kiállításának komolyságát, nézőt felnőttnek tekintő felelősségét az is bizonyítja, hogy a következő, szentendrei-szigetmonostori korszakot nem dimenzionálja túl. Részint azért nem kell tennie, mert a kitűzött bartóki program akkor nem valósulhatott meg, kiteljesedését majd évtizedek múltán, az egykori társ Korniss késői periódusában kell megtalálnunk. Másrészt azért nem, mert a motívumgyűjtés-motívumrendezés egy-másfél éves kísérlete közjátéknak, noha fontos közjátéknak mutatkozik a példásan tagolt emlékkiállításon.
Az emlékkiállítás szokatlant, de igazat állít. Tézisét látványosan bizonyítja a következő, nagy és fenséges ikonsorozat, amelynek az eredetiségét és a merészségét teljesen megtévesztő volna a korai orosz avantgárdok hasonló vonzalmaival párhuzamba állítani, aztán, rögtön utána a maszkok lenyűgöző fala, a centenáris gyűjtemény egyik legmegrendítőbb részlete. Addigra kikezdi, felfalja, elemészti a szürrealitás az eddig mindig kitartó konstruktív türelmet, majd az elszabadult rettenet, az áltájak jéghideg értelmetlensége győz, amint közeledünk az életmű csúcsai és a festő életének vége felé.
És itt meg kell állnunk egy hosszú lélegzetre. Az eddigiekből az derült ki, hogy Vajda Lajos újra hazahozta és fenntartotta a modernizmus szellemét egy tizenkilenc után provincializmusra ítélt országba és egy poros civilizációban, hogy úgyszólván egyedül szolgáltatott vigaszos bizonyítékot a nemzeti hiúságnak vagy a nemzeti kisebbrendűségi igyekezetnek: volt avantgárdunk. Csakhogy - és lassan el kell jutnunk a legfőbb tanulságig - itt más, fontosabb történt. Nem példatár, hanem mindjárt rendkívüli mesterteljesítmény született.
Kanonizált életmű, nemzeti klasszikus esetében ajánlatos az önkontrollnak az a kissé infantilis, de hasznos alkalmazása, hogy megállva egy-egy mű előtt az ember megpróbál kétkedve nézni: milyennek ítélné, ha a munkát nem a géniusz, csak egy kisebb, egy névtelenebb alkotó művének tudná. Vajda korszakai az absztrakt geometrikus kezdetek után mindig kiállják ezt a próbát. Azaz emberfeletti erőről, követhetetlen küldetéstudatról tanúskodnak. Ugyan mekkora önbecsülés, kötelességtudat és kíméletlen magabiztosság volt elegendő ahhoz, hogy albérletekben, szentendrei vacak padlásokon, a méltó nyilvánosságnak a teljes reménye nélkül ne érdekes vagy jó, hanem tökéletes művek szülessenek?
Mert a kezdetektől kikezdhetetlen, hiánytalan képek születtek. A Csendélet patkó alakú asztalon kétszeres törékenysége, amely egyfelől adódik a perspektívák kubista összeforgatásából, felülről ábrázolt asztallapok és nyakatekert nézetből látott váza, síkba terített fal és padló széttartásából, valamint abból a pasztelles, finom vonalú határozottságból, amely az egészet kétséget nem engedően összetartja. Továbbá abból, ahogyan ezt az érzékeny, fájvirág kubizmust egy gyanús jelentésű gipszmaszk, egy alig értelmezhető pöttyögetett kendő, egy ki tudja, miért fehér, de nyugtalanító textília a tűnődő szürrealitás messzeségébe utasítja. A kétféle tapintat erősíti egymást, a két izmus emléke megteremti a fájdalmas bizonyosságot.
Ez a tűnődő sajgás, ez a nyugtalanító biztos-bizonytalanság ott van a "szentendrei program" rajzaiban, a vékony, tanácstalan mestervonalakban, mintha a bartóki eszmények jegyében csak csupa szomorú népdalt, fájdalmasan el-elhallgató népballada-töredéket sikerült volna összegyűjteni. És ott az ikonokban, ezekben a megrendítően azonosuló és a mélyen átélt szerepből oly egyértelműen kibeszélő képekből, amelyeknek ezt a lehetetlen kettősségét a megidézett évezredes kánon meg az azt meghaladó pettyegetés, kontúrok játéka teszi tökéletesen hitelessé.
Vajda a kezdetektől, legifjabb kora óta nem optimista. Ez is egészen különleges helyet jelöl ki számára a kor magyar képzőművészetében, amelyben akkortájt nem volt szokás sem tragikusnak, sem fenyegetőnek, sem békétlennek lenni. Még az érett Derkovits sem lázadó-lázító, magasabb szférákba emel igazságot és igazságtalanságot, talán Farkas István szorong, retteg és riaszt, de balsejtelmei hagyományos-érzelmiek. Vajda, mire a maszkokhoz ér, széttombolja a szabályokat. A példásan világos vezetőszövegeket író Pataki Gábor végre kimondja, hogy ezek a posztumusz címet kapott emberfejek és emberfejeknek induló rettenetek nem álarcok, hanem valóságok - a maszkokat le lehet venni, a bohócos tragikum, a gyalázatig behorpadt arcél, a ragadozó madárrá vált tekintet nem távolítható el. Kivált, ha az eddig engedelmesen selymes pasztellszínekre lidérces fényt kényszerít a környezetük, ha a nemrég még hibátlanul gömbölyödő dinnye- vagy glóriásan kerekedő ikonfejek horpadt, brutális bunkókká válnak.
Aztán, a végkifejletben a vonalak és formák összerándulnak. Ha egyebet nem hagyott volna ránk Vajda, mint utolsó két esztendejének tus- és szénrajzfestményeit, akkor is nemzeti mesterként, egyetemes jelentőségű huszadik századi európai művészként tisztelnénk. S ha korábban nem bizonyította volna azt, amit minden korszaka tanúsított, a kíméletlen következetességet, a percre sem lazító maximalizmust, elegendő tanúságtétel volna 1939 és 1940 teljessége. A fejlődés önmagában is gyalázatosan logikus. A megelőző, lidérces áltájképek vonalai összerándulnak, és az eddig megtűrt pasztellszínek elfeketednek. S bár először növényformációk és állatallúziók tömörödnek, vonaglanak, rendeződnek ritmusba és robbantják foszlányokká a rendet, és csak később válik mozgás, ritmus, vonalszövedék és kihagyott papírfelület teljesen nonfiguratívvá, a tiltakozó, vibráló rángásnak és a hatalmasan fegyelmező, intellektuális erőnek a feszültsége minden lapon tökélyre jut.
Igen, festmények ezek a művek, ha papírra egyszín fekete tollal vagy szénnel készültek is. Freskók szinte, nem egy tudomásul nem vett, zsidóként üldözött és harminchárom évesen tébécében elpusztult alkotó, hanem egy ország murálisai, amelyek belső parancsra, a külső indolencia ellenére mind úgy készültek, mintha szabad kultúrában, inspiráló közegben születtek volna.
