A nyúl tejhatalma
- Bertold Brecht egyszer azt mondta, a finnek két nyelven hallgatnak. Sajátjukon és az őket "gyarmatosító" svédekén.
- Valóban ez a legalapvetőbb sztereotípia a finnekkel kapcsolatban, és szinte valamennyi művész beleszövi a csend és a természetközeliség kérdését alkotásaiba. Erre utalnak itt most a kis szigeten élő Rapinoja Anni alkotásai, a nádkabátok, a barkából és vörösáfonya-levélből épített cipők. De itt vannak Pekka Jylhä egzisztencialista állatinstallációi: tál tejjel a kezében, az élet értelmén elmélkedő vadnyúl, vagy a kitömött kecske, aki fölött egy hatalmas, fekete bársonyzsákban lógnak a világ bűnei. De ezt a csendet sugározzák az eltűnőfélben lévő természeti idill fotómontázsai, vagy például Tea Mäkipää videója is, amelyet egy rénszarvas "készített".
- Egy rénszarvas? Ezek szerint a finnek nemcsak szimbolikus állatuknak, "szent tehenüknek" tartják a rénszarvast, hanem művésznek is.
- Ez azért túlzás volna. Tea Mäkipää - aki készített már virággal borított ravatalt benzines autóból, és képletesen elsüllyesztette az emberiséget egy lakóház képében egy tóba - most Petteri, a turistákat szánkóztató rénszarvas fejére szikszalagozott kamerát. Így megleshette a szarvasok titkos életét, magányos felfedező útjaikat, a rénszarvas-társadalom hétköznapjait.
- És hogy illik a képbe az ordító férfikórus?
- A hallgatag lét másik oldaláról árulkodik a tárlat címe, a "sarkvidéki hisztéria". A kifejezés Marko Tapio finn író találmánya, a zord időjárásra, a mindent uraló, süket csendre és az ebből adódó feszültségre utal. Ezt oldhatja - ahogy az Mika Ronkainen dokumentumfilmjében látható -, ha az ember a finn gospelkórus tagjaként egyszerűen kiüvölti magából az elfojtott agressziót.
- Vagy éppen panaszkodik.
- Ha hagyják. A finn képzőművészek ötlete alapján született panaszkórus működését Szingapúrban például betiltották. A műfaj lényege szerint a művészek összegyűjtik az adott város lakosainak sirámait, zenét szereznek hozzá, majd a nyílt utcán előadják. Miután az ázsiai országban törvény tiltja, hogy külföldi az utcán panaszkodjék, a világot járó finn alkotók kénytelenek voltak bevonulni egy tornacsarnokba, hogy rögzítsék a kiállításon is látható panaszáradatot.
- A panaszkodásban mi magyarok is jók vagyunk.
- Nem véletlenül alakult meg tavaly a művészek tíz lépésben rögzített, Hogyan hozzunk létre panaszkórust? című felhívására a magyar leányvállalat.
- Létezik ezen kívül kapcsolat finn és magyar művészek között?
- A Műcsarnok 2006-os, finn kortársakat is felsorakoztató, Álmok égő tájain című tárlat alkalmával szakmai és baráti kapcsolatok egyaránt születtek. Ezt megelőzően, az északi régió művészeit bemutató, ilyen nagyszabású kiállítást legutóbb 1906-ban rendezték, ugyanott.
- Ha már sztereotípiák: a világ még mindig a vodka, a Fiskars olló, és a design szentháromságáról azonosítja be a finn kultúrát? Vagy már sikerült exportálniuk a képzőművészetet is?
- Nehéz ügy. Távoli, kis országról beszélünk, amelynek négymillió lakója a nyolcvanas évekig meglehetősen elszigetelten élt. A hivatalosan regisztrált 2600 művészből most legalább 16-ot megmutathatunk itt, korábban pedig a New York-i MoMA-ban. Kitartóan, amennyire a pénzünkből futja, járjuk a nemzetközi művészeti vásárokat, Berlint, Bázelt, és a biennálékat, Sao Paolót, Velencét, Athént. Évente meghívunk harminc-negyven kurátort, hogy lássák, mi történik nálunk, és kiállításaik kapcsán számoljanak a finn művészekkel. Azt persze nem könnyű elfogadni, hogy még klasszikusaink, Akseli Gallen, Albert Edelfelt, Helene Schjerfbeck nevét sem tanulja meg talán sosem a világ. Ha más nem, majd a panaszkórus feldolgozza ezt a bánatunkat.