Litván sorstársai és kortársai egyszerre vívtak a népek nyomorítóival és vívódtak önmagukkal. Olyan nyomorult világokban éltek, amelyeket már tegnapra meg kellett volna fordítani. Amit a társadalmi helyzet sürgetett, a történelmi helyzet fékezte, a realitásérzék egymást kizáró stratégiákat követelt. A világforgató messianizmus ütközött a nép akaratának és szabadságának tiszteletével; a helyzet és a teendők szabatos, elmélyült leírásának feladata pedig a harci feladatokkal.

A magyar progresszió nem túl népes, de nagyon színes táborában rengeteg érték született és veszett el a drámai őrlődéseken, döntési kényszereken keresztül sokszor öngyilkosságba, önpusztításba, emigrációba, rezignációba vezető életutak mentén. Ezeknek az életeknek a tanulságai kimeríthetetlenek. A megtörteké is, az önmagukat beteljesítőké is. Csak elszorult torokkal lehet rájuk visszanézni.

Ezen életek, torkunk és a tanulságok megragadásához Litván Györgynek volt a legerősebb keze. Aki eddig nem tudta, milyen jó helyen van az ő kezében a torkunk, most megtudhatta abból a portrégyűjteményből, amelyet Litván életműsorozatának második köteteként özvegye, Gál Éva és barátja, Kende Péter összeválogatott.

Egyáltalán nem csak arról van szó, hogy ezeknek a portréknak a megrajzolásához Litván ideális helyzetben volt, mert származásánál, életénél és munkájánál fogva rengeteg "emberül vívódó", nagy formátumú huszadik századi magyar sorsát látta közelről, és őt magát is ugyanazok a kérdések és körülmények gyötörték, mint azok többségét, akikről ír. Ennél a külső tényezőnél fontosabb a belső: Litvánnak egyszerre volt kivételes a szenvedélye és az objektivitása, a megértőképessége és a kritikai készenléte. Ennek az egyensúlynak a megtartása nagyon erős belső tartást feltételez, és a szövegek erős feszültségének a fenntartását eredményezi. Litván kemény és markáns vonalakkal határozza meg életek egyediségét, és igen árnyaltan s gazdagon viszonyítja őket tipikus élethelyzetekhez, gondolkodásmódokhoz.

Egy útikalauz megértésével szolgálva a kedves érdeklődő olvasót, azt tanácsolnám, hogy a Somló Bódogról, Kunfi Zsigmondról, Madzsar Józsefről, Tánczos Gáborról, Mérei Ferencről, Csécsy Imréről és Duczynska Ilonáról szóló írásokat akkor is keresse föl, ha nagyon kevés ideje van.

(Litván György: Sorstársak és kortársak, Noran, Budapest, 2008, 287 oldal)