Aztán vannak, akik tovább-, s vannak, akik belépnek. Az utóbbiak, még mindig kellő távolságból nézve a nem ritkán két-két és fél méteres vásznakat, egyelőre továbbra is tájat látnak. Bárányfelhős egeket, rőt földdarabok között reflexeket villantó vizeket, erdőt és partot valahol a bravúr és a giccs határán, és csak közelre lépve fedezik fel a szőnyegminták invázióját.

Ez utóbbi síkra stilizált vadakból és virágokból áll, Korodi Luca méltatói szerint valamely iráni szőnyegről származik. Antilopok, gazellák vagy effélék a kárpitfauna alkotóelemei, pumák, jaguárok, esetleg gepárdok, ha ragadozók, brehmalfrédi értelemben azonban éppoly kevés jelentősége van a fajuknak, amilyen sok a festői funkció felől. Mint említettem, síkminták, sziluettek. Beborítják az anyaföldet, felhőként gomolyognak kéken és fehéren, ők adják a zöld rétek sárga virágszőnyegét, és még az egyébként rózsás flamingóktól hemzsegő Üdv című kompozíciót is telefutkározzák és teleindázzák.

Korodi Luca ért a hatáskeltéshez. Ma már a kutya sem emlegeti a peredvizsnyikeket, azt a tizenkilencedik századi orosz festőtársaságot, amelyet szovjet vívmányként tálaltak fél évszázaddal ezelőtt, pedig a mostanára nem kevésbé szovjet vívmányként elfeledett I. I. Levitan hámló-fehér nyírfaritkásai, I. I. Siskin szálfenyvesei voltak utoljára olyan erdőszagúak és hangulatosak, mint Korodi vásznai messziről.

A Káprázaton és a Szánkós zsánerképen kékesfehér havak és kékesfehér ködök úsznak a karcsú nyírek közé, az Alpok címűn kékkel megbolondított zöld-feketék a törpefenyők, a Vadászaton meg egyenesen szürkés-szerény nyírfák és súlyosan zöld bükktörzsek ritmusos rácsán át látjuk a vizeket, a földnyelveket és a part bíboros reflexeit. A harmincnégy éves festő úgy egyensúlyoz hangulatos, önfeledt tájfestés, meg annak paródiája, szégyen nélküli, hatásos giccs, továbbá ennek is a persziflázsa között, hogy bizony hazudik önmagának, vagy eleve reménytelen, aki ezt nem nézi hosszan és érdeklődve.

Ez volna az első réteg. A második pedig nem rávetül, nem rárakódik minderre, hanem beleeszi magát, beleépül, szétzilálja az elsőt és kép-összetartóvá válik. Korodi éppolyan magabiztosan alkalmazza a szőnyegmustrát, mint ahogyan tájat fest. A Vadászaton, amelyen természetesen egyetlen vadászt sem látni, úgy mozgatja, futtatja az ezúttal fekete állatmintát, hogy egy-egy antilopot-gazellát-satöbbit megbuktat és a vízhez közelít, mintha ezek innának a szép híves patakból. A többi meg állatmintaként, floreális motívumként hemzsegi tele az erdei aljnövényzetet. Az Alpokon a síkminta mezőt-hegyet alkot, finom negatívjaiból sűrűsödik-ritkul a kékséges ég az elképesztően napsütötte, szuvenírekről leszedett alpesi házikó felett, s valóságos festői bravúr, igazi pikturális élmény, ahogyan ez a szövedék az Örökvadászmezők kettős tábláján impresszionizmust alkot.

Az örök vadászmezők, mint tudjuk, indiánregény-fogalom, nincs köze Iránhoz, Himalájához, Alpokhoz - egyik Korodi-témához sem. Hogy mégis ezt adta több kép és az egész kiállítás címének a festő, az aligha lehet más, mint a többi stílustörés, stíluserőszak. Mert Korodi egyelőre nem tesz egyebet, mint parodizál, kétkedik, állít, cáfol és provokál. Tehetséggel és felkészülten teszi. Azt a tájképet cáfolja a szőnyegmintával, amely tájkép önmagában is enyhén parodisztikus, és azt a szőnyegmintát hozza lehetetlen tájképhelyzetbe, amely eleve tépett, sápadt és fragmentum csupán. Hogy meddig tart ki ez az arcimboldós töltet, az a festő felelőssége. Hogy a mai tagadások és kételyek armadájában ez igen látványos ajánlat, az bizonyos.

Mellesleg: a legújabb képeit kockásra szövött vásznakra festi, ezeken a derékszögminta szól bele a tájálmokba. Lehet, hogy racionalizálódnak.

Kellő távolságról nézve tájképek