Kellett hozzá az árokban Oberfrank Péter karmester, aki megihatna már egy kávét egyszer fellépés előtt, mert el fog aludni, miközben művészetét gyakorolja. Tempótlan, enervált nyitány után ólomlábakon indult az előadás, Megyesi Zoltán hangja egy kissé kevésnek tűnik, nincs benne sok szín, nincs benne legalább haloványan a szerelmes ifjú, inkább csak a nyekegés. De hogy milyen nagy lesz a megpróbáltatás, az csak akkor derül ki, amikor Szegedi Csaba belép Figaróként. Ettől kezdve értelmetlenné válik az elkövetkező két felvonás, mert abban semmi pláne nincs, hogy a címszereplő sem eljátszani, sem elénekelni nem tudja a szerepét. A színpad üres marad, hiába jön be borbély, a hang kiegyenlítetlen, világos színű és fent élessé válik. Bizonyára van valami énekesnevelő szándék abban, hogy a pályakezdő baritont ekkora szerephez juttatták, de rossz az ötlet, a közönség rovására nem illik kísérletezgetni.

Hogy mégis legyen valami örömünk a zenében, arról Yang Li gondoskodott: szépen énekelt, tisztán és a hangszíne is jellegzetes; ügyesen játszott, lehetett látni, hogy milyen Rosinát képzel el, amiből persze még nem lesz előadás, szerep is csak alig, hiszen nincs körülötte színházi kontextus.

Nagyon rejtélyes az egész akció. Megvoltak a kettővel ezelőtti Sevillai borbély díszletei, de annyira azért nem volt csudálatos az az előadás, mint amilyennek az emlékek feltüntetik, nem kellett volna feltétlenül föltámasztani haló porából. Ami igazi emlék maradt a Békés-rendezésből, az nem a rendezés, inkább az énekes-színészi teljesítmények, az óriás termetű, életteli és mégis fájdalmasan korán elhunyt Csurja Tamás, a fiatal Pánczél Éva, a döbbenetesen intenzív Tóth János. Ebből a szokatlanul intenzív Bartolóból, akinek nem is kellett énekelnie ahhoz, hogy megmozdítsa és sarkantyúzza a többieket, mára a szokott ösvényen botorkáló Sárkány Kázmér lett, aki rutinosan tölti ki a szerep kereteit, csak mégis van egy nehéz áriája, amit nem ártana el is énekelni. A többiek lézengenek, a darab nem kel életre, egybefolynak a jelenetek, nincs nevetés, amely tagolhatná a darabot. Nem tudom elmondani, mekkora megkönnyebbülést éreztem mindkét felvonás fináléjakor, hogy végre, végre, már nem tart sokáig. Valamikor szeptember legelején azt hittük, hogy itt opera születik, zene és színház együtt, egymást erősítve... Nagyon-nagyon remélem, hogy még nincs pont a mondat végén.

Nincs nevetés, amely tagolhatná a darabot