Nem vagyok művészettörténész, de Sváby Lajos képeit nagyon közelieknek érzem magamhoz. Mindig van mesélnivalójuk. Ezt az erényt nemcsak a kortárs képzőművészetből, de sokszor az irodalomból is fájdalmasan hiányolom.

Sváby Lajos

Freuddal ellentétben Sváby a pszichoanalízist nem a szavakkal űzi. A lassan alakot öltő tudatalattinkat ecsetjével mágusként idézi fel. Gyakran torzképszerűen, majdnem karikatúraszerűen. A testek a lélek kifejezőiként elgörbülnek, a végtagok kicsavarodnak, az arcok elcsúnyulnak. Alanyai mind szörnyszülöttek, a gondolat kifordul, a színek és vonalak mindent meztelenre csupaszítanak.

A portrékban és rajzokban azonban a művész gyakran lemond erről a kifejezési módról. A múlt hagyományaihoz leginkább portréfestészetével kapcsolódik. Látszólag a megörökítettnek a külső megjelenését rögzíti, de vele együtt az egyéniségét, nem egyszer annak politikai környezetét is. Az 1986-ban festett Persona non gratát például fekete-vörös-arany zászlóba zárva ábrázolja, a háttérben a Dunával és a Lánchíddal. De Sváby nem lenne Sváby, ha nem rejtőznének portréiban mélyebb, feltárandó tudatrétegek. Tisztában vagyok azzal, hogy a hasonlatok többnyire sántítanak, de mégis eszembe kell, hogy jusson Peer Gynt hagyma-allegóriája.

Sváby vöröskréta rajzaiban is rendkívül érzékeny művésznek bizonyul. Sosem fogom elfelejteni annak a kilencéves kisfiúnak a lényét, a mulandóságát, pislákoló, röpke fényét, aki Sváby komponálta arcképének keletkezése után néhány héttel halálos balesetet szenvedett, a végzetével találkozott az életét elsöprő sportkocsivezető személyében.

Most kezünkben tarthatunk egy könyvet, benne 250 festmény reprodukciója és a Sváby-interpretációban évtizedek során érdemeket szerzett Egri Mária művészettörténész tudós monográfiája magyar és német nyelven. Németül úgy hat a szöveg, mint a német nyelvterülethez későn épített híd, amely utat nyit a hetvennégy éves művésznek, a neoexpresszionizmus nagy alakjának a klasszikus expresszionizmus hazájába. Lehet, hogy ez a híd még egyelőre túl keskeny, de bíznunk kell az utókorban!

Sváby magyarországi nagyrabecsülését jól illusztrálja egy minapi történet. Nemrég, még a könyv megjelenése előtt Budapest egyik bolhapiacán jártam. Kísérőm vette észre a vadonatúj Sváby-kötetet egy középkorú asszony kezében, aki elragadtatva nézegette. Gondolatok cikáztak át az agyamon a szokatlan könyvpremier láttán, izgatottan verekedtem át magam a tömegen. Hogyan eshetett, hogy a művész jó barátjaként még nem tarthattam a kezemben egyetlen példányt sem, de már piacra került? Kalóznyomat a hivatalos megjelenés előtt? A valós ár töredékéért? A hölgy reszketve kotorászta elő a pénzét és könyörgött, hogy az árust ne világosítsam fel a portéka igazi értékéről. Érdeklődtem a könyv eredete felől, de megbízható és hihető információ helyett csak a tanulság maradt. Az igazi hírnév gyakran a maga nagyon különös útját járja.