Patricia Barber pályájára nem mondhatni, hogy leányálomként indult. Pedig profi muzsikusok gyermekeként jött a világra 1956-ban, Chicagóban, a szelek városában, a papa, Floyd "Shim" Barber többek között Glenn Miller zenekarában is játszott, édesanyja pedig lokálisan jegyzett bluesénekes volt. Ily módon a családban a zene, mindenekelőtt a blues és a dzsessz természetes közegnek, magától értetődő kommunikációs formának számított. A tinédzser Patricia mégsem akart muzsikus lenni, csak élte az életet, élvezte a művészetet, küzdött a környezetével és önmagával, mígnem huszonévesen úgy döntött, mégiscsak kihasználja a benne szunnyadó tehetséget, és zenésznek áll. Kisebb, félreesőbb chicagói bárokban játszott esténként, kezdetben standardeket, aztán alkalmanként már saját szerzeményeket. Saját bevallása szerint is évekbe telt, míg megtalálta az egyéniségének megfelelő hangot és előadásmódot, amit persze sokáig sem a közönség, sem a helyi kritikusok nem díjaztak különösebben. Mígnem 1989-ben magánkiadásban meg nem jelentette bemutatkozó, Split című albumát.

Harminchárom éves volt ekkor, kellően érett és merész, ebben az alig negyvenöt perces anyagban már szinte minden ott van, ami őt később annyira egyénivé és izgalmassá tette, rendkívül mély, maszkulin, visszafogottságában is erős érzelmekkel teli hangja, alapvetően minimalista, mégis kellően invenciózus zongorajátéka, és hát a dzsesszhez való eléggé szokatlan, egyéni hozzáállása. S nem utolsósorban - a szintén ekkoriban felbukkant nemzedéktárs Cassandra Wilson mellett - ő volt az, aki az Ella Fitzgerald, Sarah Vaughan, Peggy Lee és Carmen McRae fémjelezte női vokális dzsesszhagyományba végre új életet és perspektívát lehelt. (Hogy aztán a nála nyolc évvel fiatalabb, minden téren attraktívabb és simulékonyabb Diana Krall pár évvel később szinte minden babért learathasson.)

Patricia Barber abból a szempontból is dzsessztörténeti jelentőségű, hogy az elsők között vett a repertoárjába, majd lemezre pop- és rockdalokat, emelte azokat a műfajban mindenki által elfogadott, a mai napig etalonnak számító standardek szintjére. Ezek egyike, a Smokey Robinson-féle My Girl már ott hallható az 1992-es Distortion Of Love című lemezén, amely egy évvel előzte meg Cassandra Wilson ebből a szempontból szintén mérföldkőnek számító Blue Light 'Til Dawn című albumát.

A kilencvenes évek derekától aztán Patricia Barber pályája szép lassan kiegyenesedett, ahogy jelentek meg az újabb lemezei (Café Blue, 1994, Modern Cool, 1998, Nightclub, 2000, Verse, 2002), úgy terjedt a híre, nőtt rajongóinak tábora, fogadta be őt a dzsesszvilág, kezdte a szakma és a média is a helyén kezelni sajátos vízióit és kvalitásait. "Több mint költő, több mint énekes, több mint dalszerző. Egyik kategória sem képes egymaga visszaadni művészete lényegét" - írta róla a Stereophile, "egy beatköltő lelke és egy angol professzor elméje tükröződik dalaiban" - tromfolt rá a W Magazine. S mindez, ahogy mondani szokás, csak fokozódott, amikor 2006-ban megjelent a Mythologies. Ebben Barber egy Guggenheim ösztöndíjnak köszönhetően Ovidius Metamorfózis című dalciklusába mélyedt el, annak alapján írt tizenegy dalt, melyekben - a római költő alapgondolata, miszerint ami él, az változik - tizenegy emberi karaktert igyekszik megragadni, az ahhoz illő stílusban, szövegvilággal, hangulattal, költőiséggel. Eredményeként a Mythologies Barber pályafutásának eddigi legerősebb, legbensőségesebb, legfilozofikusabb albuma lett.

Ezt a magaslatot nehéz lett volna még egyszer megugrani, mégsem tekinthetjük visszalépésnek legújabb, The Cole Porter Mix című nagylemezén, amelyben Patricia Barber a XX. század első felének egyik legjelentősebb amerikai komponistája - ahogy ő fogalmazta: legnagyobb dalszerzői idolja - előtt tiszteleg. Az előtt a Porter előtt, aki az akkoriban virágkorát élő Tin Pan Alley "slágercég" egyik ünnepelt mestere volt, de a maga komplexebb dalszerkezeteivel és összetettebb szövegeivel társaihoz viszonyítva mégis különcnek számított. S hogy e főhajtás kellően komoly és emelkedett legyen, Barber nemcsak a tíz általa legjobbnak tartott Porter-szerzeményt adja itt elő a saját egyéniségére húzva, hanem három olyan saját dalt is, amelyet akár az idol is írhatott volna. Amitől az amúgy ismét magas színvonalú lemez megint csak kellően személyessé vált.