Jaguár és fokhagymaszag
Üzletközpont és apartmanház a Garay téri piac helyén
Konkrétan az itt vásárolt lakásából, még konkrétabban egy 250 négyzetméteres tetőtéri penthouse lakásból, amelyhez legalább ugyanakkora
óriásterasz is tartozik. (A négyszintes mélygarázsban pedig ott állt az az újságcikkekben legendássá vált, zsírúj, méregzöld Jaguár, amely a hírek szerint valamiért más belvárosi vezetők körében is kedvelt márkának számít.)
2009 Pestjén egyszerre jellemző és szimbolikus, hogy egy olyan épületet nevezhetnek egyesek büszkén "az évszázad legnagyobb erzsébetvárosi beruházásának", amelyről az internetes kereső gyorsabban dob ki cikkeket, ha nevét a panama vagy a pénzügyi furcsaságok kifejezésekkel párosítjuk.
Na de nézzük meg más szemmel is, mibe ruháztak itt be és hogyan. A Garayn már száz évvel ezelőtt is piac működött, igaz, eleinte csak ponyvás, és 1931-ben épült fel a fedett csarnok. Egyszintesen persze, hiszen kinek jutott volna eszébe akkor bármit is ráépíteni. Igaz, a középső placcot teljesen kitöltötte, de mérsékelt magasságának megfelelően a környező háromemeletes házakból többnyire el lehetett látni fölötte - az is térérzés volt. Most viszont a Keleti felől idetévedő első élménye az új tömb szinte mindent kitöltő tömege - ez is térérzés, csak egészen más. A többszintes mélygarázs (több mint 600 autó fér el) fölött ugyanis két szintet foglalnak el a közösségi terek (egyeurós és mopedbolt, lángos és a Damaszkuszi kapu névre hallgató gyrosos, kávézók, ruhatisztító és főleg még kiadatlan üzlethelyiségek, a mínusz egyedikbe süllyesztve pedig a fedett piac), fölötte pedig újabb négy szinten 230 lakás 35 négyzetméterestől a legfelső, luxus 250-esekig. Egy monstrum került tehát ide, még akkor is, ha nem folyamatos a monstrum: leginkább ugyanis a négy sarkán csúcsosodik ki, bástyaszerűen.
Hogy miért így? Nem tudni. Illetve létezik egy magyarázat, amely annyira bájos és bárgyú egyszerre, hogy szinte kihagyhatatlan: állítólag a négy sarokbástyás diósgyőri várat idézi ide. Mert hogy a fedett piacnak is voltak tornyai, és szintén állítólag a valahai építészeket, Szabó Jenőt és Krendsei Géza fővárosi műszaki tanácsost valami megfejthetetlen okból éppen az olaszos diósgyőri bástyák ihlették meg. Aki viszont még emlékszik a piaci tornyocskákra, tudja, hogy azokban semmi bástyaszerű nem volt, inkább geometrikusan visszafogottak voltak, funkcionálisan pedig mellesleg a bejárati pontokat jelezték - és jóval alacsonyabban. Az új épület tehát körülbelül annyira reagál "érzékenyen" környezetére, mintha egy mikrohullámú sütőnek valami ónémet ülőgarnitúra közepén találnák meg a méltó helyét. Az új üzletközpont ugyan téglaberakásaival utalást tesz századfordulós vásárcsarnokokra (a Garayt amúgy nem tégla burkolta, hanem pucolt fal), de közelebb lépve a különböző fajtájú és minőségű, olcsó műtéglák minta- és textúrakavalkádja fogad, és a monstrum természetesen a tér szinte erkélytelen régi házaira is önfeledt erkélykoszorúkkal válaszol.
A profit- és négyzetméter- maximalizáló beruházáson túl csupán az az értékelhető törekvés tűnik fel, hogy a tervezők a főbejárat elé valami működő teret képzeltek el. Így történt egyébként a szintén új Kéthly Anna téren is - szökőkút, térburkolatba foglalt csemetefák, cigizve figyelő egyenruhás kerületőrség, de a szelektív hulladékgyűjtők még nem értek el ide - ez ma egy XXI. századi, városi tér. A sok lakónak/embernek/magyarnak/hülyének meg laknia és vásárolnia kell, és ott lakik és vásárol, ahol lehet.
