A Rekonstrukció dátuma 2000. Ám aki ismeri az életművet, netán a hatvanas évek művészetét, annak egyből ki kell, hogy emelkedjék onnan a hatvannégyes Ezüstös kép. Az a talán geometrikus, de mindenképpen nonfiguratív, faroston olaj, lakk és fémfólia kompozíció, amellyel a harmincegy esztendős Keserü botrányt kavart és feltétlen sikert aratott. A Rekonstrukció most szabad felfogású rekonstrukció. Elült a hideg, elszánt csillogás, csak a vászon engedékenyebb fehérje szolgáltat alapot a kontrasztokhoz, miként ellazult a feszes geometria is. A metszően egyenes, de a másik oldalu-kon mégiscsak hullámzó, mégiscsak aszimmetrikus egykori síkformákból csupán a hullámok torlódása, a görbék domborodó áradása maradt meg, a szigor arabeszkbe oldódott, és kékből áttűnő zöldek, lilás, esetleg lila futamok szolgálják az így is nyugtalanító derűt.

A híres balatonudvari ciklusra pazar válogatás emlékezik. Négy évtizede fedezte fel a festő a falu különleges, szív alakú sírköveit, amelyeknek a formája annyi gondolatra, aszszociációra ad lehetőséget immár a több mint emberöltőnyi időben. Most jobbára Közelítés a címe a mára hatalmassá nőtt, olykor többméteres tekercsképpé formált variációknak, amelyeken valóban a formák közelítése, csúcsok és domborulatok vonzódása, de soha be nem teljesülő érintkezése a legfőbb formai esemény. Továbbá - nem csupán a méretek tágultak - izzó melegeknek és féktelen hideg árnyalatoknak, sápadt testszíneknek és kékséges kék szegélyeknek az a varázslatos, elfogulatlan szabadsága, amely erotikát és mértéket, lírát és közönségességet, drámát és felelőtlen, felhőtlen örömet zúdít a nézőre.

Ezt a nézőt elkápráztató gyönyörködtetést - már régen is - a csupasz zsákvászon tudta felülmúlni. Olyan, barátságosan érdes anyaghatással, olyan határozott bemetszéssel és lágy domborítással, mint az éppen negyvenéves utalásokkal teli, valóban jóleső Jóleső forma. A kilencvenhatban készült művön a fenséges, komoly fekete vigaszos barnának látszik, a zománctól fényes sávok és a hullámos vászondomborulatok kontrasztálnak és szövetségre lépnek, késői, váratlan ünnepélyességük mégis őrzi azt az anyagfrivolitást, amelyet a sírkőciklus rávarrásai és felszalagozásai kezdtek el egykor.

A látogatónak előbb-utóbb rá kell ébrednie, hogy sajátos Keserü-monográfiát lát Debrecenben. Ha tudomásul veszszük, hogy az életmű-kiállításokkal ellentétben a monográfiák legfeljebb tükörképei, csak közvetítői és összefoglalói egy művészpályának - hiszen korlátozott eszközeikkel primer élmény helyett csak interpretációt és kommentárt adnak - a hasonlat korántsem erőltetett. Keserü mostani műveivel öszszefoglal, emlékezik, utal, és szintén interpretál. Olyannyira vállalja is ezt a pozíciót, hogy rövid, világos szövegű szórólapokon emlékezik és ismertet, önértékel, és tendenciákat jelöl ki. A tíz ilyen IKI-szignóval ellátott irányjelzőre szüksége is van a látogatónak, mert a Képerdő cím nem túlzás. A Modem nagy, logikus terét labirintussá változtatta a színekben és méretekben látható örömmel tobzódó rendezés.

Keserü - régóta nyilvánvaló - már akkor posztmodern volt, amikor még errefelé senki sem. Ha a posztmodern annyit még jelent, hogy hagyományt, modern hagyományt is kisajátítani, felhasználni, reagálni, és normákat nem tisztelni, Keserü már csaknem fél évszázada is ezt tette. Miközben legtöbb pályatársa még megilletődötten vagy küldetésesen szárnyalva volt ilyen-olyan ista, Keserü szabadon gazdálkodott mindennel. Most is ezt teszi, ahogy az egyik lapon írja, "én, a festő, most mindent megcsinálhatok". A gazdálkodás tárgya ezúttal a saját hatalmas életműve.

A teret labirintussá változtatta a színekben és méretekben örömmel tobzódó rendezés