Sütő, laska, pézsma és lopó
Ha valaki egyszer úgy mutatkozna be önöknek, jó napot kívánok, X. Y. kukurbitológus vagyok, ne nevessék ki rögtön. Merthogy tudóssal állnak szemközt, méghozzá tökkutatóval, aki életét vagy a fehér virágú lopótökök vagy a sárga virágú úri-, sütő-, pézsma-, laska- és ezüstmagvú tökök tanulmányozásának szenteli. Megjegyzem, az esély, hogy valódi kukurbitológusba botoljanak, a nullához konvergál. Berényi János professzor azon kevesek egyike a világon, akik űzik még ezt a tudományt.
Az újvidéki Mezőgazdasági Kutatóintézet munkatársa hatodikos általános iskolás korában esett szerelembe először, de rögtön duplán: egyrészt csinos osztálytársnőjével, másrészt a lányka szekrénytetején virító zöldes narancssárga sáritökökkel. Gyűjteni kezdte a növény összes létező fajtáját, és csak szakdolgozata idejére dőlt el végleg: a két nagy töknemzetség közül ő nem a Dél-Amerikából származó, sárga virágú tökök iránt kötelezi el magát, hanem a kizárólag fehér virágú, Ázsiából és Afrikából eredő lopótökök botanikájába, kultúrtörténetébe merítezik.
És állítja: nincs még egy zöldségféle a földön, amelynek termését ilyen sokrétűen hasznosítanák. - Ezt a tejesedényt például Etiópiából hoztam - emel föl a professzor az MMM kiállításán egy strandlabdányi gömböt. Hogy ilyesmit csak kézipoggyászként szállíthat a repülőn, tiszta sor. De ilyen méretek mellett - Berényi János közben egy két méter hosszú kolbásztököt állít föl - létezik, hogy egy afrikai útról egyetlen példányt sikerül egyszerre hazamenteni? Szerencsére söprűket is gyűjtök, mormolja alig hallhatóan a professzor, a tokjukba sok apróbb darab belefér. Így kerülhetett az újvidéki intézet gyűjteményébe például a dél-afrikai zulu törzs sörkínáló készlete, amelyben külön célszerszám szolgál a töktégelyben erjedő sör fölkeverésére, az esetlegesen belefulladó legyek kihalászására, majd a sör merítésére, kortyolgatására. És hogy a természet képződményei milyen maguktól értetődően célszerűek, arra a zulu sörmerőhöz pászított délszerb vízmerítő a legjobb példa, amelyből rendesen patakvizet szürcsölnek. Hajszálra egyformák.
Ahogy adja magát az a lehetőség is, hogy az ember hanggal töltse meg a megszáradt töktermés öblét. Leggyakrabban húros hangszerek - hegedű, tambura, szitár - rezonátoraként szolgál, de belőle készül az indiai kígyóbűvölők fúvós és az indiánok "kaparós" hangszere is. (Ez utóbbi, a guiro, rovátkáin fapálcát húzogatva ad kerregő-surrogó hangot a zenész.)
Alig van tehát a világnak szeglete, ahol ne karcolnák, festenék, lyuggatnák, fúrnák, kötöznék vagy töltenék valami indokkal a lopótököt - a legkülönösebb helye mégiscsak az indonéziai pápuáknál van. A hosszú tökszárból készült péniszkupak egyes törzseiknél harminc-negyven centi hoszszú, másoknál rövid, ám annál vastagabb, logisztikai okokból azonban mindenütt felkötve viselik.
A lopótök "túlélőképességéről" végezetül annyit: az indonéz kormány 1971-72-ben kampányt indított az avítt péniszkupak-viselet ellen, azt sortra akarta cseréltetni. Pechükre a pápuák még sose láttak szappant, az elkoszolódott gatyáktól kiütést kaptak, így visszakerült a péniszkupak. Azt elérte ugyan a kormányzat, hogy ma már közhivatalban, iskolában kötelező a nadrág, a misszionáriusokat azonban csöppet sem zavarja, ha a templomokba továbbra is tökkosztümben érkeznek a pápuák.
