Mi is a műfaj? Szemi-opera a Szentivánéji álom alapján, de egyetlen Shakespeare-i sort sem zenésített meg a zeneszerző. Nem áll messze Mendelssohntól, aki kísérőzenét írt a darabhoz, bár ő legalább a dalszövegekhez az eredetit használta. De ahogy valószínűtlennek tűnik ma egy teljes prózai előadás a teljes kísérőzenével, éppígy nincs sok esély egy teljes Tündérkirálynőre sem. A legkézenfekvőbbnek ez a megoldás tűnik: elénekelni, eljátszani a teljes Purcell-anyagot, és valahogy helyzetbe hozni a szereplőket, ne álljanak haptákban, hanem éreztessék, hogy azért valami történik is velük.

Ami azt illeti: Káel Csaba rendező nem szédült meg a nagy lehetőségtől, hogy újra kitalálhatja a szemi-operát, beérte annyival, hogy a szereplőket virágos ruhákban, fejükre fagyott mosolygással beküldözgette a színpadra, találják föl magukat. A Shakespeare-t követő vagy idéző párbeszédeket és helyzetismertetést az ígért Michael York helyett Michael Broganra bízták, ami nemcsak azért rossz húzás, mert leszállítja az előadás sznobisztikai együtthatóját, hanem mert tényleg nem mindegy, hogy az első részben igen hosszadalmas prózai részeket egy nagy színész vagy egy izzadt fejű, kopasz krapek mondja el, aki a teljes szöveget egy műanyag mappából olvassa föl. A háttérben erdőt ábrázoló fényképek és Arcimboldo-festmények - csak azért nem érdemes háborogni, mert az ötlettelen Káel Csabánál csak az ötletelő rosszabb.

Az előadásnak mégis létrejött az a mágikus hatása, hogy az emléke sokkal jobb, mint a jelene. Arra még tisztán emlékszem, hogy az első három felvonás időnként nagyon nehézkesen haladt előre. Része volt ebben annak is, hogy az ember még valami az egészre vonatkozó értelmet várt, teljes történetet, pedig Purcell maga sem törekedett erre. Elég annyi, ha a jelenetek magukban megállnak. Néha így is billegett az egész, amikor a szép hangú Cser Krisztián a részeg költőt alakította, akkor nemcsak az volt kérdés, hogy ki ez és mit keres a darabban, hanem az is, hogy miért ilyen ügyetlenül támolyog szegény énekes a pódiumon.

Arra is emlékszem, hogy éreztem, amikor elmentünk a zenei lehetőségek mellett, amikor látni-hallani kellett, hogy a hegedűsök éppen csak le-föl húzogatják a vonót Vashegyi György karlengetése alatt, de eszükbe sem jut, hogy dinamikai árnyalatokat, kifejezést vigyenek a játékukba, megmutassák, mennyi minden van ebben az egyszerűnek látszó zenében. Ahogy a trükkös, kétszeres visszhanghatással játszó trió is maradt jócskán, csak az énekeseknek kellett volna pontosabban adagolni a hangerőt, netán egy mozdulattal jelezni, hogy miről is van szó. De ma már másnap van, és a rossz a jelek szerint mulandóbb a jónál. Ma csak arra gondolok, hogy elhangzottak ezek az elképesztő szépségű és tisztaságú áriák-dalok, hogy Kiss Noéminek kellemes a hangja, Hamvasi Szilvia pedig kifejezetten régizenei dívaként tudott odaállni a pódiumra, a hazai énekesek nem feltétlenül voltak rosszabbak a külföldieknél. Ez utóbbihoz sajnos az is kellett, hogy Julian Podger hangja ennyire kifáradjon. De csitt, legyen a jó maradandóbb a rossznál.