A talkshow-t, persze, Amerikából importáltuk, még Vitray Tamás virágzása idején, aki volt elég bátor, hogy szembemenjen az éledező látványnyal, s "csak" üljön és beszélgessen. Aztán jött Friderikusz Sándor, aki beszélgetett is, meg show-t is csinált, mindkettő hiányzik a képernyőkről. Én leginkább a legkiérleltebbet, az ATV Friderikusz Most-ját sírom vissza, amelynek űrjét a csatorna meglehetősen felemás eredménnyel próbálja kitölteni.

Például Szilágyi Jánossal és vendégeivel (igaz, csak hetente egyszer). A címe, mi más lehetne, Halló, itt vagyunk!, amit fogadhatnánk fanyalgással, mondván, már megint a múltjából él, abból a revelációból, amelyet annak idején az éjszakai rádiós műsora kiváltott. Szilágyi Jánost hoszszan kell figyelni, vigyázni kell vele, túl sokat tud ő a szakmáról, semhogy kézlegyintéssel el lehetne intézni. Aztán, ahogyan telnek a percek, a néző elgondolkodik, kapott-e valami újat, vagy ha azt nem, esetleg egy darab régi Szilágyit. Hát, elszálltak az évek Szilágyi János felett (is), amiben nincs semmi pejoratív, csak annak megállapítása, hogy rutinos bölcsességgé lett az egykori riporteri kíváncsiság, amellyel névtelen senki hallgatóit faggatta, kiderítve, hogy a senki-hang mögött hihetetlen egyéni sorsok rejtőznek. Nem csak az ő baja, a műfajé is: nincsenek meghívható-meghívandó új arcok, vagy nem találják őket. Az utolsó ráncig ismert embereket látjuk viszont mindenütt. Így hát már meglehetősen fárasztó sokadszorra végighallgatni Verebes István vagy Havas Henrik színházi és rádiós történeteit. Az önmagában megfáradt asztaltársaság bosszantóan tájékozatlan a napi eseményekben, a végére mindenki a sztorizásba menekül, mit mondott Kiss Manyi a Lenin Mauzóleumnál, mit üzent Kádár János a K-vonalon az ügyeletes hírszerkesztőnek - Szilágyi János pedig hang nélkül elfogadja a menekülést ebbe könnyed irányba. Húsz éve nem tette volna meg.

Szilágyi társasága szűk asztalnál szorong, s ez a szűkösség jellemzi az egészet. Mások terített ebédlőben társalognak, mint az m1 Á la Carte-jában, Szombathy Pál szervezésében, ami emlékeztet - de csak emlékeztet - Kepes András Desszertjére. Kepes figyelt, Szombathy néz. Kepes tudta: a kevesebb vendég mindig több, mint a sok. Mert ha sok a vendég, nemcsak idejük nincs megmutatniuk magukat, de a túl heterogén társaság sokszínűségéből a nézőben csak szürke massza marad.

Mostanában két "társalgóra" azért érdemes figyelni. Az egyik Veiszer Alinda az m2 Zárórájában. Többnyire felkészülten, jó kérdésekkel faggatott értelmes-érdekes embert látok. Veiszer Alindának már csak a gesztikulálásról kellene elfeledkeznie, belátva, nem a karjainak mozgására vagyok kíváncsi.

A másik a régi motoros Juszt László az m1 Magánbeszélgetésében. Juszt nem trendeket követ, amikor partnert keres. Nem napi szenzációkat hajt, tudatosan válogat. A stúdió sötét, csak arcokat látunk, könnyű a koncentrálás, akár esztétát, filmrendezőt, mérnök-nyelvoktatót hallgatunk. Juszt elérte, amit csak el lehet érni: tud hallgatni, s a hallgatást rezignáltsága felerősíti. Tud csendben maradni, kivárni, tudja a legfontosabbat: érzi, mikor kell közbeszólnia. Ritmusérzéke van. Lassú ez a ritmus manapság, de megéri felvenni.