Mert ezeknek a mindig fotografikus és csaknem mindig fekete-fehér plakátoknak valami tapintatosan intellektuális tárgyszerűség volt a lényege. Ha Schmal kavicsokat fotografált, a sorba állított kövecskéknek minden kopása, repedése és sérülése látszott, és mégis valami távolságtartó fölény és elegancia óvta meg a látványt a naturalizmustól, ha papír, netán jól láthatóan szívópapír volt a plakát fényképezett háttere, úgy oszlottak el és sűrűsödtek a rostok, hogy valami egészen nemes és előkelő matéria benyomását teremtették meg. Ezekre a hátterekre kerültek a jobbára szabálytalanul felfirkált szövegek és a brutális tárgymotívumok. A salgótarjáni rajzbiennále kompozíciójába nemcsak (deszkafalba vert?) szög, hanem egy rátekeredett drót metszően valószerű, éles képe, az egyik békéscsabai biennále plakátjára egy kettétört nádtoll, amely pacás vonalakat húz, s egy másikéra szilánkosan tört ceruza, fájdalmas forgácsaival és csupaszon maradt grafitbelével.

A dráma azonban szabályok között zajlott. Schmal fotografálási módja, sajátos tárgyiassága az elgörbült tollhegyekre, a gombként felvarrt, kilyukasztott kavicsokra és száluk vesztett, csúf vonalakat húzó ecsetekre is kiterjedt. A stílus megnemesítette a közönségességet, így vált a híres Bartók-plakát szögek és madzagok profán képéből húrok, zenék, tág zengzetek kifejezőjévé.

A képalkotó, a nem-alkalmazott Schmal végig őrzi ezt a kettősséget. A harminc éve készült, hetvenkilences Fény és homok sorozatban például úgy, hogy a szétterülő folyami hordalék, magyarul sóder minuciózus fotójába, ebbe a minden szemcsét, árnyékot és laposkövet pompás plaszticitással bemutató valószerűségbe beékel egy semleges fehér csíkot. Esetleg a kövek lenyomatát őrző homokágyba egy feketét. A szabályos, ha tetszik, geometrikus absztrakt elem, a hangsúlyosan érzékletes domborzatra ráerőltetett mesterséges sáv idegen, kizökkentő. Itt ő a brutális, a megzavaró, akkor is, ha a "természetes képbe" belenyomott két "természetes" vízszintes vonallal párhuzamos rendszert, bizonyos geometrikus szimmetriát alkot.

Schmal konstruktív képzőművészetet művel, de az egykor oly éteri, oly anyagtalan ideákat profanizálja. Azokat a mértani rendszereket, amelyeket a kilencven évvel ezelőtti nagy elődök meg az őket mindmáig szorosan követők metszően pontos vonalakkal, aggályosan keveretlen színekkel, netán csak testetlen fénynyel, árnyékkal idéztek meg, ő materializálja. Hogy ne mondjuk, salakosítja. Ecset- vagy ceruzavonás helyett hajtogat, élre hajlít, esetleg bemetsz,
és így állít elő hálórendszereket, formaviszonyokat, egyensúlyokat és aszimmetriákat. Olyan látszólag szerény, valójában nagyon is kihívó eszközöket használ, mint például a Káosz a rendben idei keltezésű kompozíció gyűrt és kisimított fekete papírja. Minthogy egy összegyűrt papírt sosem lehet még egyszer kisimítani, a kompozíció, legyen bármilyen egzakt és szabályos, mechanikus, steril már sohasem lesz.

Nem könnyen megközelíthető, de felfejthető és elgondolkodtató Schmal mikromozgású, a monokróm tartományba húzódó, makacs képvilága. Durva, eldolgozatlan ecsetvonásokkal meszeli át a tiszta geometriát, rendezetlen szürkékkel zavarja meg a fekete és fehér ünnepélyességét, figuratív célzásokkal, hegyek, szurdokok, szerpentinek sejtetésével rugaszkodik el a kánontól. Az utolsó terem csaknem rézkarcosan bársonyos mintegy-tájképei, a Ház sorozat ötszögű utalásai segítenek a befogadáshoz és mutatják legékesebben a konstruktivizmus önfejű értelmezését. A Lajos utcai ház pincéjében felfüggesztett Lebegő hasábok pedig mindent lelepleznek. A hatásosan megvilágított mobilok úgy hatnak a sötétben, mint a tökéletesen purista konstruktív plasztikák. Csak közelebb lépve derül ki, hogy fényüket nem higiénikus anyagoknak, hanem a már ismert szemcsés szürke felületeknek, a vastagon felkent festéknek köszönhetik.

Rendezetlen szürkék zavarják meg a fekete és fehér ünnepélyességét