Harcos szent volt, a misztikummal kacérkodó katolikus vagy türelmetlen filozófus? Sokan sokféleképpen látták a párizsi zsidócsaládban felnőtt úrilányt, aki később nem átallott a Renault üzemi munkásaként is dolgozni csak azért, hogy megismerje a munkások világát. Sok eszmefuttatása épp emiatt húsba vágóan hiteles, hiszen mindig mindent megtett azért, hogy a maguk közvetlen mivoltában és teljességében tapasztalja meg a dolgokat. Harcolt a spanyol polgárháborúban, majd a német megszállás elől külföldre menekült. A huszadik század borzalmai csak fokozzák hol lappangó, hol mindent átitató halálvágyát. A megváltás 43-ban szívelégtelenség és tuberkulózis formájában érkezik. Röviddel halála előtt megkeresztelkedik.

Weil magyar recepciójában Pilinszkynek jutott talán a legnagyobb szerep. Párizsban, 1963-ban vásárolja meg egyik könyvét, s olyan nagy hatást tesz rá, hogy voltaképpen miatta tanul meg igazán franciául. Weil-élménye a hatvanas évektől írott cikkeiben saját belső kríziseivel összefonódva mély nyomot hagy a költőben, a szellem Jeanne d'Arcját, az intellektus Szent Johannáját látja benne. A mindenkori szentet. Cioran viszont - épp Pilinszkyvel való beszélgetése kapcsán említi meg - bár csodálta, sosem tartotta annak. Annyi energia, akarat, ádáz szívósság volt benne, mondtam még a magyar költőnek, mint akár egy Hitlerben... - írja naplójában. Megint mások Don Quijotéhoz hasonlítják a feketébe öltözött, törékeny, éles eszű lényt, aki "bátran ostromolta a lehetetlent". Camus viszont csöndesen jegyzi meg: nem tudok elképzelni szellemi újjászületést Európa számára azok nélkül a követelmények nélkül, amelyeket meghatározott.

Elsősorban mégis filozófusként tartják számon. A neoplatonista metafizika kiemelkedő képviselőjeként. A két totalitáriánus diktatúra következetes elutasítójaként, mely engesztelhetetlen kritika Horváth Andor szerint szellemi örökségének legfőbb üzenete. Baloldaliként már a 30-as években élesen látja, hogy a kommunizmus épp a lényegét tekintve vall kudarcot, majd azt is, hogy a nácizmusban a Római Birodalom erőszakos eszméi köszönnek vissza, amely a görög kultúrát kivéve minden mást elsöpört, hogy egy, "szinte teljes egészében a propagandának és az uralkodásra törő akaratnak alárendelt kultúrával" helyettesítse.

Életműve provokáló erővel veti fel a mai értelmiségire vonatkozó dilemmát: talán nagyobb elővigyázattal kellene válogatnunk kulturális örökségünk humánus és antihumánus tartalmai között.