Ki, kicsoda?
Mond-e róla valamit, ha megemlítjük, hogy a harmincas évek végén egyik szerzője volt egy kiáltványnak, amely aktív humanizmust követelt, társadalmi és erkölcsi megújhodást, radikalizmust az uniformizálás és a zsarnokság, s a krajcáros szervilizmus ellen? Hogy elveit követve a negyvenes években szerepet vállalt az ellenállásban, s ebbe kis híján belehalt? Hogy a Magyar Rádió irodalmi vezetőjeként milyen sokat tett az irodalomért, az irodalomértésért, miközben megszervezte a Falurádiót s a Gyermekrádiót is? Hogy ő indította el a Magvető Könyvkiadót, s publikálta olyan írók közölhetetlennek ítélt kéziratait, mint Németh László, Szabó Lőrinc, Kassák Lajos, Kodolányi János, Füst Milán, Tamási Áron, Tersánszky Józsi Jenő, Remenyik Zsigmond, Szentkuthy Miklós, Rónay György, Török Sándor, Thurzó Gábor, Weöres Sándor? És eszünkbe jut-e Képes Géza neve, ha az 1955-ös Emberavatás című, mások közt Sánta Ferencet, Csurka Istvánt, Moldova Györgyöt, Galgóczi Erzsébetet bemutató antológiáról, vagy Szabó Magda Freskójáról, s Ottlik Géza Hajnali háztetők című kötetéről beszélünk? Ki emlékszik rá, hogy a Magyar PEN Club főtitkáraként 1956. november 4-én ő olvastatta be és ismételtette meg újra és újra a rádióban a világ íróihoz forduló Írószövetség segélykérését, aminek következményeként azonnal elbocsátották a Magvetőtől, évekre kirekesztették az irodalom tereiről, s a József Attila-díjnál magasabb hazai elismerést élete végéig sem kapott? Képes Géza bátor ember volt. Abban az értelemben, ahogy Ciceró gondolta: szembeszállt a veszedelmekkel, és elviselte a terheket, élete megpróbáltatásait.
És hát tudjuk-e, hogy verseiből a kikezdhetetlen életöröm, a szerelem, a kaland, a természeti világ megannyi titka, csodája mellett a görögség múltja, a magyarság latinitás előtti világa, nyelvének forrásvidéke beszél hozzánk, formailag párját ritkító változatossággal, elevenséggel, erővel? S hogy micsoda tájékozottságot és műveltséget mozgósítva? Vegyítve mindezt a reformátusság engesztelhetetlen erkölcsi-szellemi elveivel, retorikailag, poétikailag, stilisztikailag pedig azzal, ami a naponként olvasott Károli-bibliára és a Szenczi-féle zsoltárokra köt vissza? Fantasztikusan izgalmas költészet ez! Tudjuk-e, hogy Képes Géza, a gyűjtő, hasznosító, összegző, megőrző poéta műfordítóként milyen formátumú hódítónak bizonyult? Magyarított angol, francia, német, olasz, spanyol műveket, fordított az összes finnugor nyelvről, de ó- és újgörögről, oroszról, bolgárról, arabról, perzsáról, kínairól, japánról is. Fordított ugariti eposzt, akkád ráolvasást, hettita hitregét, ősi mongol hőskölteményt és óorosz eposzt, az Igor-éneket. Mindig mindent eredetiből!
Itthon alig méltányolták. Valamikori Baumgarten-díját csak József Attila-díjak követték. Három még az ötvenes években, a negyedik 1974-ben. Külföldön azonban osztatlan elismerést aratott. Díjak, címek, tagságok, tudományos elismerések dicsérték munkásságát. Most, századik születésnapján a család kiadójának könyvein kívül még egy válogatott könyv sem jelent meg tőle. Vagyis nem az a kérdés, hogy ki volt ő, hanem az, hogy kik vagyunk mi.
