Miközben 1951-ben vívtuk az ádáz széncsatát, egy budapesti lakás jéghideg szobájában megszületett Fischer Iván. A kultúra már gyermekkorában körbefonta az életét, és nem csak azért, mert az Andrássy úton nőtt fel, ahol lakásuk ablakából még az Operaházat is látta. Három-négyévesen édesapja térdén lovagolva Arany Jánost, Petőfit hallgatott, nyolcévesen már az első operabérletét szorongatta. Az irodalom, a művészet és a zene tehát családtag volt náluk, szemben például a televízióval, amelyet messzire száműztek.

A zene szeretetét testvéreivel: Ádámmal (szintén zenész, de még milyen!...) és Eszterrel (aki pszichológus lett) együtt énekes édesanyjának köszönheti, valamint édesapjának, aki hegedült, klarinétozott, vezényelt, zenét szerzett; egy időben a Vígszínház zenei vezetője volt, később a rádió zenei dramaturgja. Aki éppúgy rajongott a versekért, a muzsikáért, mint Csortos Gyula vagy Varsányi Irén egy-egy felejthetetlen gesztusáért.

Az ember azt gondolná, hogy aki a hatvanas években lesz kamasszá, abban komoly és kitéphetetlen gyökeret ereszt a beatzenének nevezett világőrület. Fischer Iván a kivételek közé tartozik. Meséli, ő már akkoriban úgy érezte, csak azért a zenéért képes rajongani, amire teljesen oda kell figyelnie. Amelynek hallgatása ahhoz hasonlatos, mint amikor az ember hosszasan néz egy fát, és később fel tudja idézni annak repedéseit, az ágak göcsörtjeit, a levél erezetét, színét. Amelytől az ember kicsit talán maga is egy faág lesz, vagy dús, zöld falevél.

Hogy Fischer Iván a zenészpályát választja, nem is volt kérdés. Zongorázni, csellózni tanult. Előbb Budapesten, később a Bécsi Zeneakadémián, ahol már főként a karmesteri feladatok érdekelték. Életében először az ottani főiskolán dirigált. Kalimpált a kezével, kicsit lámpalázas volt, és egy pillanatig sem volt kétséges számára, hogy valami gyönyörűséges dologba csöppent. Ám, hogy mi a karmester valódi szerepe valójában, arra csak évekkel később jött rá.

Tényleg: mi a karmester szerepe? Szerinte egy karmesternek mindenekelőtt tudnia kell a legfontosabbat: nincs rá szükség. De tudnia kell azt is, hogy bár a zenekar nélküle is el tudja játszani a darabot, a zenészeket neki kell segítenie abban, hogy a legjobban teljesítsenek, a zene szövetét neki kell egységessé tennie. Meg kell éreznie, hogy mi az, amit nélküle is meg tudnának csinálni a muzsikusok, és akkor már csak egy dolga marad: ne zavarja őket a megvalósításban...

Telt-múlt az idő, és Fischer Iván lassan a zenészekhez ügyesedett. Fiatal karmesterként Londonban vezényelt. Akkoriban még olykor elgondolkodott azon, mit csináljon a kezeivel, hogyan segítse leghatásosabban a zenészeket. Annak ellenére, hogy mozdulatait nem mindenki értette egyformán, akadt a zenekarban két kürtös, aki hibátlanul tette a dolgát. Később, valamelyik próba után, egy pohár bor mellett megkérdezte őket, hogyan tudtak a karmesteri bizonytalankodás ellenére ilyen tökéletesen játszani. Úgy, hogy mi a szándékot figyeljük, nem a mozdulatokat, felelték a kürtösök, és ettől a pillanattól Fischer Iván soha többé nem figyelt arra, hogy mit csinál a kezével, könyökével, vállával vagy a csuklójával. Rájött, hogy a jó karmester szándéka önmagáért beszél. Sőt: beszél.

32 éves volt, amikor 1983-ban, Kocsis Zoltánnal megalapította a Budapesti Fesztiválzenekart. Azt mondja, szükségszerű volt, hogy létrehozzon egy különleges, teljesen új felfogású együttest. Többet nem mond, de valahogy részletezés, magyarázat nélkül is érthető ez a mondat. Utazásai közben, a szállodai szobák félhomályában egy jegyzetfüzetbe írogatta reformelképzeléseit. Aztán, amikor később hazai zenekarokkal dolgozott, azt figyelte, kinek csillan fel a szeme, amikor valamit a megszokottól eltérően kívánt megvalósítani. Úgy emlékszik, a Budapesti Fesztiválzenekar megszervezése mindössze egy-két napig tartott. Nyolcvan telefon, némi ügyintézés, és már ott ültek a próbateremben, hogy elkezdjék játszani Brahms első szimfóniáját.

A Fesztiválzenekart azóta a világ legjobbjai között emlegetik, a legfontosabb visszajelzések mégiscsak a közönségtől érkeznek. Azoktól a gyerekektől, akik az úgynevezett Kakaó-koncerteken ismerkedtek meg a zene lényegével, azoktól, akik amúgy nem tudnának egy koncertjegyet megvenni, ám az "egyforintos koncerteken" vagy a Hősök terén tartott szokásos nyári hangversenyen maguk is élvezhetik a klasszikus zenét. Vagy attól a törékeny nénitől, aki Los Angelesben, egy hat koncertből álló sorozatot követően arról mesélt a karmesternek, hogy miután az egész családját deportálták, kiirtották, a negyvenes évek végén elment Magyarországról, és azóta zavarta valami. Jelesül az, hogy miért érez állandóan egy pici honvágyat szülőhazája iránt, amely szemében csak a gyilkosok országa maradt. - A koncerteket végighallgatva - mondta a néni -, most, ötven év után ez a két ellentétes érzés békés harmóniában oldódott fel bennem.

Fischer Iván jó ideig Csobánkán élt, ott pihente ki a zene és a világ kavargását. Gyakran ment a csobánkai cigány fiúkkal focizni, és már ismert karmester volt, amikor a helyi pap által a cigány gyerekekből alakított kórust kísérte egy lerobbant harmóniumon. Már akkor sem tudta megérteni, miért különülnek el egymástól az emberek, nem értette a gorombaságot, az egymás ellen fenekedést. Bár békés embernek vallja magát, olykor felemeli a hangját. Egyszer nyílt levelet intézett a politikusokhoz: amennyiben nem vásárolnak haladéktalanul hangversenybérletet, akkor az utcára vonul néhány zenésztársával, és permanens koncertet ad. A politikai megnyugváshoz korai Mozart-szimfóniákat és Schubert-dalokat ajánlott.

Azt mondja, a feszültséget legjobb humorba pácolni. A Fesztiválzenekar háza táján is így van ez. A muzsikusok is ugratják egymást olykor: a kottaállványokon karikatúrák, pikáns képek tűnnek fel a kottalapok között. De ugratják egymást akkor is, amikor hatalmas futballcsatákba, bridzspartikba bonyolódnak. Fischer Iván szeret sportolni. Focizni, teniszezni, sakkozni éppúgy, mint gyermekeivel sziklát mászni. Ha meg teljes kikapcsolódásra vágyik, akkor elutazik: nemrég Indiában járt, az indiai zenében merült el. A rágákban, amelyek mindig egyetlen hangulatot idéznek, szemben a nyugati muzsikával, amely olykor sűrű váltakozással foglalja magába a különféle hangulatokat: a misztikustól az agresszíven át a melankolikusig. Fischer szerint az hallgat jól zenét, aki átadja magát ennek a furcsa kavargásnak, a zene keltette érzelmeknek, és nem pedig az, aki mindenáron érteni akarja, vagy a törvényszerűségeit megfejteni.

Kapott egyebek mellett Kossuth-díjat, tavaly a világ legtekintélyesebb zenei folyóiratának közönségszavazásán kis híján az Év művésze díjat is neki ítélték. Végül az amerikai hegedűművész Hilary Hahn és az orosz szoprán Anna Nyetrebko mögött harmadik lett. Az elismeréseknek, a szakmai sikereknek örül, de ma már úgy véli: egyáltalán nem fontos, hogy egy zenész megfeleljen az úgynevezett szakmának. Sőt. Kifejezetten káros, ha csupán megfelelni szándékozik egy maga által elképzelt apa- vagy tanárfigurának, netán a szakmai elvárásoknak. Ebből csak a magamutogatás sülhet ki: tessék csak nézni, mennyire jó vagyok!... Márpedig ilyenkor a zenész megfeledkezik a közönségről, megfeledkezik a fülekről. És akkor már nem muzsikus, hanem csak egy szobor, mely fölött előbb-utóbb körözni kezdenek a városi galambok.

Az ember azt gondolná, hogy aki a hatvanas években lesz kamasszá, abban komoly és kitéphetetlen gyökeret ereszt a beatzenének nevezett világőrület. Fischer Iván a kivételek közé tartozik.