És szorítkozzék csak egy aktusra, a meg-nem-történésre Ábrahám sorozata, az áldozat-Izsák hol majdnem rózsaszín csecsemő, hol becsületes kamasz, máshol meg mintha már felnőtt volna, és nem is volna annyira ártatlan. Európa laponként kihívó némber és gyanútlan elcsábított, a változó ártatlanságú Zsuzsannát változó érdeklődéssel lesik meg a vének - és mind ez idáig csupán Szalay karakterteremtő gazdagságáról, nem lankadó lélektani éberségéről esett szó.

Amelyet grafikusi változatosság szolgál. A lényegében a mitológia (mitológiák) körében tartott érettkori műveket a tus-toll-papír egyetlen eszközének szabad és kiszámíthatatlan alkalmazása avatja újabb és újabb élménnyé. Szalay legtöbbször könnyedén odavet, teheti, mert fölényesen bánik a vonallal, ilyenkor tehát ki-kihagy, nekiszalad másodszor a tollal, vastagít ott, ahol egyébként kontúrokat sem fejez be. Vonal-lényeinek hirtelen plaszticitást ad, olykor árnyalással, olykor vonalsűrítéssel, olykor makacs, szívós, szorgalmas hálózással; pacát ejt, fodros futamokat sző be, és hagyja a szoborsúlyú alakot hirtelen semmibe veszni.

Kár, hogy expresszionizmusa és szociális kíméletlensége hiányzik ebből panorámából. Aki csak ezt a kiállítást látja, nem tudhatja, hogy volt valaha itthon egy Szalay Lajos, aki egyáltalán nem más erkölcsökkel, de egészen más stílusban és indulattal látta a kritikára érett és emberi világot - akkor Magyarországot. A Rakodómunkás, ez a vénasszonyosan elgyötört arcú, hatalmas kezű és durva tuspászmáktól tagbaszakadt figura mutatja talán egyedül az ünnepi kollekcióban ezt a kort, de a Rakodómunkásban, a mély ráncaiban, a nehéz gondterheltségében több az együttérzés és kevesebb a szikár tárgyilagosság, mint a hajdani sorozatokban. Szalay akkor, a harmincas-negyvenes években úgy rajzolt menhelyi proletárokat és fecsegő úri társaságokat, hittel terrorizáló tisztelendőket és slampos hitelű népszónokokat, ahogyan senki más. Olyan erkölcsi-lélektani érvénnyel és már akkor olyan szakmai fölénnyel. Rajzai a teljes társadalom képét adták ki, de nem ám valamiféle agitatív társadalompolitika érdekében végzett torzítással, és nem is az "ez van" akkor elterjedt belenyugvásával.

Rajzai felkavartak, mert a grafikusfölény kopott suszterműhelyeket, részeg családapákat, kövér kerítőket és akasztási jeleneteket örökített meg mesterfokon. És rajzai hitelesek voltak, mert a kihagyás és váratlan részletezés, a légies vonal és a hirtelen tustolulás apró, köznapi mozzanatokat villantott fel a kompozícióban. Realizmust. Apokaliptikus söröslovak, lovasszobor pompájú mének, józan igavonók és nyafka-törékeny tiszti paripák sorakoztak Szalay negyvenegyben kiadott rajzkönyvében, amelyben a veszettül prédikáló Szent Ferencek, a földön kúszó tékozló fiúk és a gyötört Jóbok is a társadalom eleven tagjaira hasonlítottak.

Expresszionizmus volt ez, de valami egészen különleges. Kállai Ernő negyvenkettőben okkal hasonlította George Groszhoz és okkal mutatott rá, hogy más, mint Grosz megsemmisítő társadalominterpretációja. Szalay sem kímélt senkit. Feltárt szegénységet, elesettséget, nyavalyát és bűnt, nem szépített és nem csúfított. Beszámolt, és egyik oldalon sem talált mentséget. De valahogy, nehéz megmagyarázni, de így van, valamiképpen, halkan sajnálatosnak tartott minden emberi silányságot.

Művészetének ez az alapja, felfedezhető ez a negyvenhatos emigrálás után kiteljesedett korszakában is. Kint a nagyvilágban azonban - erről szól a századik születésnapra rendezett kiállítás - Szalay törvényszerűen általánosabb, mitologikusabb és klasszicizálóbb lett. A magyar grafikára, a hazai grafika nagy nemzedékeire mégis, negyven év távollét ellenére az első korszaka hatott. Maradandóan.

József és Putifárné. 1947. Lavírozott tus, papír