- A népmesének, a mesélésnek mindig is közösségformáló ereje volt, és ez még ma is igaz, akkor is, ha már nincsenek mesemondó alkalmak - mondja Boldizsár Ildikó mesekutató. Régen számtalan alkalom adódott a családi ünnepektől az őszi-téli munkákig arra, hogy a mesemondók történetekkel szórakoztassák a környezetüket. A mesélés célja azonban nemcsak a szórakoztatás volt, hanem a tanácsok, értékek átadása is. Segítségükkel tanulhatták meg a közösség tagjai a helyes viselkedést, és a történetek azt is megtanították a közösség tagjainak, hogy meg kell küzdeni a boldogságért, amelyre képesnek is kell lenni. Megmutatták, mik a közösség íratlan szabályai: például a tanító célzatú állatmesékkel gyakran üzenni akartak a közösség egy-egy tagjának. A történetben mindenki saját hibájára ismerhetett anélkül, hogy kiközösítették vagy megszégyenítették volna.

A régi korok meséit mindig a közösség hagyta jóvá, a mesélő nem változtathatta meg a történetet kedve szerint. Így történhetett meg, hogy a népmesék ma is ugyanazt a tudást adják át, mint sok száz vagy ezer éve. Igaz, ma már nem mindig értjük, hiszen mára csak írott formában maradtak fenn, így eltűnt a közösség kontrollja is: nincs már, aki kijavítsa a mesélőt, ha eltér az eredeti történettől, és olyasmit akar továbbadni, amit a hallgatóság tapasztalata nem igazol vissza.

Boldizsár Ildikó több mint húsz éve foglalkozik mesékkel. Az utóbbi években sokszor megtapasztalta, mennyi problémát okoz, hogy a mai emberhez már nem jutnak el a mesék tanításai, vagy ha igen, akkor nem értik azokat. A kutató szerint az utóbbi években a gyerekek egyharmada azt mondja, nem szereti a meséket, mert unalmas, hogy mindig a jó győz. Hasonlót tapasztalt Békés Pál is, akitől mostanában egyre több gyerek kérdezi meg, tudna-e olyan mesét írni, amelyikben a gonosz győz. De a felnőttek sem boldogulnak a mesék nélkül: például a mai idősek elfelejtik kimunkálni magukban a bölcset, ezért nem tudnak tanácsot adni a fiataloknak, akik viszont nem is kérnek tanácsot, mert elfelejtették, hogy tisztelni kell az időseket, hiszen tőlük lehet iránymutatást, útbaigazítást kapni.

Boldizsár Ildikó, amikor néhány éve ráébredt, hogy a régiek helyett nem teremtődtek új alkalmak a közösségi mesélésre, mesedélutánokat tartva elkezdte járni az országot. - Örömmel tapasztaltam, hogy sok helyen ráéreztek a mesemondás élményére, és azóta összejárnak, mesélnek egymásnak. Sőt sokan felfedezték magukban a mesemondót. Nekik hatalmas a felelősségük, hiszen el kell érniük azt, hogy a hallgatóság tagjai kezdjenek valamit mindazzal, amit hallottak: ébredjenek rá közös felelősségükre, és hasznosítsák a mesék tanításait saját életükben.

Lengyelországban érdekes kampánnyal kezdték néhány éve a mese szeretetére nevelni az embereket: divattá tették a mesefelolvasást például úgy, hogy a szappanoperákban a szereplők időről időre felolvastak gyerekeiknek, hírességek pedig nap mint nap arról beszéltek, mennyire szeretik így eltölteni az időt családjukkal. Nálunk nem sikerült elkezdeni hasonló kampányt, de az IBBY Magyar Szekciója tavasszal a Mese útja címmel országos olvasóvá nevelő programot indít. Havonta más és más mesebeli lényeket helyeznek a programok, események, versenyek, pályázatok középpontjába, amelyekbe országszerte bármely művelődési ház, könyvtár vagy más szervezet bekapcsolódhat saját ötleteivel.

Ma már kevesen értik, mi rejlik a mesében