És akkor a kolléga úr ír egy cikket a kőről. De nemcsak gondolnia kell a kőről valamit, szépet, groteszket, morbidot, keményet, eredetit, hanem tudnia is. Vagy legalábbis találni valaki olyant, aki tud. Hogy ne forduljon át az egész unalmas építőipari betűhalmazba, vagy, ha rádióról van szó: csacsogásba, mert azt még a néha tényleg unalmas MR sem bírná el, hát még a hallgatók.

Várkonyi Benedek esetében nem fenyeget ez a veszély. Az MR1 Kossuth Tér-Idő című műsorfolyamában például időről időre olyan hatalmas, ezért nehezen (vagy a roppant értelmezési tartomány miatt épp könynyedén) megfogható témákat dolgoz fel több adáson keresztül, mindig körültekintően, érdekesen, mint például a művészet vagy a pénz fogalma. Jó csönd herceg címmel most a (na?) csönd van soron.

- A csönd képes és alkalmas arra, hogy vele elmerüljünk a végtelenbe, és ott azt találjuk meg, amitől a korszerű civilizáció megfoszt - csaknem mindannyiunkat. (...) Ha képesek vagyunk meghallani, okulhatunk belőle - kezdi Várkonyi Benedek. Megszólal Jelenits István piarista tanár, aki szerint a csönd hiányát akkor érezzük igazán, ha elveszítjük, s aki úgy véli, a csönd nem jelent feltétlenül némaságot, hiszen a beszélgetés is a hallgatásból indul. S ha jó, nem is válik zajjá. Csönd marad, személyközi. A szavak között hallható.

Bethlenfalvy Géza Kelet-kutató a csönd hagyományairól, a sorozat következő darabjában Upor László dramaturg a színházi csöndről, Garas Dezső kaposvári nyolcperces színpadi hallgatásáról a Mester és Margaritában, Harold Pinter csöndjeiről, a teátrum csöndjének birtokosairól beszél. Kúnos Lászlót Ingmar Bergman csöndjeiről faggatja Várkonyi Benedek, Fülöp Márta pszichológus pedig azt mondja: a csönd nem csak pozitív lehet - az agresszió is megjelenhet általa az emberi kapcsolatokban: van, mikor a hallgatás nem más, mint büntetés. John Cage klasszikus műveket hasonlít a forgalom zajához: Beethoven mindig ugyanaz, a közlekedés zajai sosem. Ő csak tudja, nagy csöndművész volt. És hát megszólal a város is, hangfénykép formájában, hiszen az utca csöndje is csönd. Meg légkalapács.

Heinrich Böll egyik elbeszélése, a mostani műsorban is megemlített Dr. Murke összegyűjtött hallgatásai jut az eszembe: a rádióriporter vágás közben nem dobja el, inkább gondosan összegyűjti az interjúalanyai csendjeit, aztán egymáshoz ragasztja, és lejátssza őket magának. Várkonyi is valami ilyesmit csinál, csakhogy éppen ellenkező előjellel: a hangot rendezi. Szóljanak bármiről, műsorai elmélkedésre késztető, okos, csendes programok. Öszszegyűjti a fogalmakat, precízen egymás mögé ragasztja a mozaikokat, fugázónak meg ott van Schubert, Goethe, Szép Ernő. Szerencsére nem csak magának játssza le, amit összerak.