Liv Johanne Ullmann első keresztneve norvégül életet jelent. Tokióban született, a norvégiai Trodenheimben nőtt fel, Londonban tanult színészetet, Oslóban lett színpadi színésznő. Hatéves korában veszítette el mérnök apját, akitől a kreatív munka szeretetét örökölte. Rajzkészsége nagyanyai örökség. Érzékeny, álmodozó kislányként naphosszat felhőket és tájképeket rajzolt. Évekig titkon őrizte magában a festészet iránti vágyat. Anyja színházrajongásának köszönhetően kapott kedvet a színészi hivatáshoz. A diploma megszerzése után az Oslói Nemzeti Színházban debütált. Első főszerepét az Anna Frank naplójában alakította, amit megannyi klasszikus alakítás követett Strindberg-, Csehov- és Ibsen-drámákban. Két nagy dédelgetett álma évek óta az Anna Frank naplója és a Nóra megfilmesítése. Oslóból egy próbafelvétel hívta Stockholmba az akkor huszonnégy esztendős színésznőt. Barátságba került Bibi Andersonnal, Bergman "ügyeletes" múzsájával. Egy napon együtt sétáltak az utcán, amikor a rendező szembejött velük, és megkérdezte Livtől: "Volna kedve játszani a következő filmemben?" A tervezett filmből Bergman betegsége miatt nem lett semmi, ám hosszú hónapok múltán a rendező kezébe kerültek közös fotók Bibről és Livről. Bergmant a képek láttán megdöbbentette a két arc meglepő hasonlósága. A többi már filmtörténet: egy pszichológiai játék két nőről, az előadás közben elnémult színésznő (Ullmann) és ápolónője között. A Persona című Bergman-film keletkezéséről van szó, aminek kapcsán az angol Premier magazin minden idők száz legizgalmasabb arca közé választotta Ullmannt. "Az élet ajándéka, hogy egy zseni mellett nőhettem fel színészileg, s azóta is élvezhetem bölcs támogatását, amióta rendezek. Ha ez hűség, akkor nem tiltakozom. De hadd beszéljek egy félreértésről. Sokan azt hiszik, azért kezdtem rendezni, hogy megfelelhessek, bizonyíthassak a mesteremnek, és tolmácsoljam az ő gondolatait. S bár igaz, hogy Bergman tükrében pillanthattam meg az arcomat, hiszen ő barátkoztatott össze a filmezéssel, mégis szuverén alkotó vagyok" - mesélte Liv a Bergman család számára emlékezetes 50. cannes-i filmfesztiválon. A színésznő és mestere szerelmének gyümölcse, az azóta nemzetközileg elismert írónő Linn Bergman anyja kezéből vehette át a jubileumi fesztivál Ingmar Bergman életműdíját.

"Ő anyát keresett, egy teljes értékű, egész nőre vágyott. Én biztonságra, támogatásra vágytam" - e szavakkal emlékezik vissza Liv a nagy egymásra találásra mesterével. Mindkettőjüket lelkiismeret-furdalás gyötörte: Bergman nős ember volt, Ullmann miatta szakított orvos férjével. A törvénytelen szeretőt, törvényes múzsát tíz, javarészt filmtörténeti alkotás, ötévnyi szerelem, egy lánygyermek és Bergman haláláig töretlen baráti-művészi kötelék fűzte a faröi remetéhez. A Jelenetek egy házasságból már egy korszak lezárását jelölte, onnantól kapcsolatuk átminősült a feltétel nélküli bizalom szövetségévé. 1978-ban az Őszi szonáta jó időre Ullmann búcsúja volt a bergmani varázstól. Legendás kettősük a színésznő-rendező felállásban 2003-ban a Jelenetek egy házasságból folytatásával zárult. Rövid, ám annál intenzívebb színészi barátság született az élettől búcsúzó Ingrid Bergmannal az Őszi szonáta anya-lánya kettősével. "Sokan kérdezték tőlem, mégis milyen volt egy két lábon járó mozilegendával forgatni. Persze, hogy sokat jelentett nekem az Intermezzo, a Casablanca, a Forgószél Bergmanja, de emberileg, nőként még többet. A méltósága, a nagyvonalúsága valósággal lenyűgözött."

"Ha ma élne, bizonyára filmrendező lenne" - véli Ullmann kedvenc színpadi szerzőjéről, Ibsenről. Kikerülve a "babaházból", a bergmani évek védettségéből, a nőmozgalmak és a társadalmi szerepvállalás felé fordult. A nyolcvanas évektől az UNICEF jószolgálati nagyköveteként a világválság sújtotta országait látogatja. A West Enden és a Broadwayn sikerre vitte Ibsen Nóráját. Donald Saunders személyében pedig férjre, családi biztonságra lelt. Boston, Miami és New York között ingázva sem talált rá igazán az amerikai mozi. Emlékezetes alakítást nyújtott Richard Attenborough háborús eposzában (A híd túl messze van), Zsigmond Vilmos filmjében, A tékozló apában. Önismeret, lelki motivációk, lírai érzelmek: csupa mondhatni idejétmúlt dolog, aminek a nyomába szegődve a kilencvenes évek elején végre elérkezettnek érezte az időt, hogy próbára tegye magát forgatókönyvíró és rendező minőségében. A Sofie-val, a XIX. századi Dániában játszódó történettel debütált a kamera túloldalán. Liv Ullmann első rendezése egy zsidó lány önállóságért vívott harcát dokumentálja. Második nekifutásra a Nobel-díjas Sigrid Undset Kristin Lavransdotter című regényéhez fordult, hogy megörökítse a skandináv irodalom egyik legnagyobb alakját. "Ullmann kameráját a háttérből Bergman irányítja" - ilyen jellegű vádak érték, amikor mestere forgatókönyve nyomán elkészítette a Négyszemközti beszélgetések című filmet Pernilla Augusttel és Max von Sydow-val. Egy mélyen önéletrajzi ihletésű történetet Bergman tollából. "Maximálisan bízott bennem. Szabad kezet adott. Bizalmából merítettem bátorságot. Egyfelől hűséges maradtam az írásaihoz, másfelől hozzáfűztem a saját tapasztalataimat érzelmi tévutakról, szenvedésről, szerelmi önzésekről, válásokról, hűtlenségről. Én olyan történetekben hiszek, amelyek megváltoztatnak bennünk valamit, közelebb kerülünk önmagunkhoz, párkapcsolataink megértéséhez. Én magam is az olyan filmeket szeretem nézni, amelyekben magamra ismerek, a saját hibáimra, tévedéseimre, emlékeimre. A mozinak van egy csodálatos, semmi mással nem pótolható tulajdonsága: közösségbe tömöríti az embereket. Megannyi kérdéssel szembesít: kik vagyunk, mi a célja a létezésünknek. Én ettől a kíváncsiságtól hajtva kezdtem filmeket készíteni."

A legmesszebbre a Hűtlenek című, a saját szenvedélyes magánéleti és alkotói kapcsolatára utaló filmjével ment Bergmannal. Talán ebben a szerelmiháromszög-történetben köszön vissza a leginkább tetten érhetően a bergmani hangvétel, a hűtlenségből fakadó bűn és bűnhődés láncolata. "A legszorosabb hűség egy nőt nem a házastársához vagy a szerelméhez fűzi, hanem a gyerekéhez. Nagy árat kell fizetnünk a hűtlenségünkért, aminek a következményeivel csak később szembesülünk. Amikor a gyerekünk elfordul tőlünk, magába zárkózik, lelki és fizikai zavarokkal, szorongásokkal küzd. A hűtlenség a legnagyobb önzés, de sajnos nincs ellene gyógyszer, mert a kísértés létezik, amióta ember él a Földön."

Ama bizonyos skandináv lelkületről, ami világpolgárként is végigkíséri Liv Ullmann munkásságát, a színésznő meggyőződéssel állítja: "Mi, skandinávok valóban lassabban élünk, nehezebben tesszük túl magunkat a lelki problémáinkon. De én ezt inkább erénynek tartom, mint hibának. Az érzelmek feltárása időigényes, s én semmit nem szeretek elsietni. A kapkodással csak hiányt teremtünk. Magam is tapasztaltam: idővel csak az vált teljes értékűen a sajátommá, amihez gyötrelmek, kételyek árán jutottam."

Őszi szonáta: január 27., hétfő 21.40 Filmmúzeum