A Réz természetes viselkedése bizonyos külső beavatkozások során lényegesen megváltozik, nyilván ezzel magyarázható, hogy cenzúra, vagy tehetségtelenség hatására rideggé, erősen kritikussá, sarkosabban fogalmazva undokká és pikírtté válik. Jóllehet az idő (és főleg haja) múlásával veszít jellegzetes színéből, de jellemző tulajdonságain nem változtat Holmi század- vagy ezredforduló sem.

Rosszul teszi, aki Chilében, vagy csillében keresi, ugyanis minden, írni-olvasni tudó magyar állampolgárnak tudnia kell: a Réz lelőhelye Budapest belvárosában, közvetlenül a Duna-parton, konkrétan a Jászai Mari téren található.

A sors kegyetlenségének köszönhetően (majdnem) mindig jól járt Réz Pál irodalomtörténész, műfordító, lektor, lapalapító főszerkesztő. Sokszor megpróbált kitolni vele az élet, de nemigen hagyta magát - saját szavaival élve: a bajok voltak az ő nagy szerencséi.

És tényleg.

Mert, ha tizenkilenc évesen nem minősíti - tanúk előtt, jó hangosan - ócska vacaknak a Berlin eleste című szovjet filmeposzt, vagy 1949-ben nem foglal állást - rosszul - az akkor zajló, amúgy rémes, Lukács kontra Rudas vita kapcsán, talán ki sem csapják az Eötvös-kollégiumból, és nem kénytelen esti tagozaton, munka mellett befejezni az egyetemet. Bár nem lehetett panasza, elég jó volt a társaság, ugyanis vele együtt röpült Domokos Mátyás, Hankiss Elemér, Lator László, és Németh G. Béla is. Ezzel Réz Pál egyetemi tanári pályafutásának hál istennek azonnal befellegzett, viszont nem sokkal később megnyílt előtte a Szépirodalmi Kiadó ajtaja, s az iskolapadból egyenesen a kortárs irodalom mitikus alakjai közé sodorta a történelem szele, bár e korszak ismeretében találóbb lenne vihart emlegetni.

Több mint fél évszázad magaslatából visszatekintve elég jó svádával kellett bírnia annak a fiatalembernek, aki - húszévesen - Déry Tibor Feleletének második kötetét szerkesztette, s akit magától értetődő természetességgel tekintett pálya- és asztaltársának Ottlik Géza, Örkény István, Vas István vagy Tersánszky Józsi Jenő. Sajnos, a keveseknek megadatott parnaszszusi lét akkoriban korántsem a felhők fölött zajlott, és ellentétben az antikvitással, a villámokat sem a magyar irodalom istenségei szórták, hanem a politika meglehetősen földhözragadt helytartói csiholták, kézi vezérléssel. Benne volt a pakliban, hogy a hajnali ihletet nagy, fekete autó követi szorosan, és még évtizedek múltán is történelmi kosztümbe bújtatott figuráknak kell szólniuk a jelenről, de nem baj, mert a rossz világban kifinomul a hallás, vagyis üzenhet író, költő, szerkesztő szavak mögött, sorok között bátran. De ugyanebben a pakliban benne volt a fiatalság, és a hazug világ kínjait is csillapító, egész életre szóló szerelem. A társ és feleség, Pallos Klári, akiről Réz Pál nem beszél, mert nem akar, és talán nem is tud - még halála után huszonöt esztendővel sem. Elejtett félmondatokból, interjúfoszlányokból sejlik fel halványan néhány képtöredék nem mindennapi kapcsolatukról - talán megbocsátja, ha egyiket visszaidézem: '77-ben Pali aláírta a Chartát. Este, mikor közölte feleségével, van esély, hogy emiatt egy időre kivonják a forgalomból, Klári ránézett, és csak enynyit mondott: "akkor végre, kitakaríthatom a szobádat..."

Ha már paklit emlegetünk, alanyunk esetében nehezen hanyagolható a szó eredeti, vagyis a kártyára vonatkozó jelentése, lévén - bátyjával, a korán elhunyt, szintén legendásan nagy kártyás, szintén zseniális műfordító, és szintén vörös Réz Ádámmal együtt - hosszú évtizedekig szenvedélyes pókerjátékos. Olyannyira, hogy a zsuga révén nem csupán alkotóként, de szereplőként is bevonult a magyar irodalomtörténetbe. Az akkor még (remek) drámaíróként tevékenykedő Csurka István, 1969-ben bemutatott, Ki lesz a bálanya? című, kult-színdarabjában négy, életre-halálra pókerező értelmiségi alakja próbálja elhitetni magával, és a többiekkel - kevés sikerrel -, hogy minden hazugság, öncsalás és pótcselekvés ellenére is lakható az élete. A korabeli kultúrpolitika közismert kategóriái, vagyis a tiltás és tűrés határmezsgyéjén balanszírozó, alig leplezetten az '56 utáni kilátástalan sivárságról szóló darab vájt szemekre és fülekre talált. Bizonyíték hiányában csak valószínűsíthető, hogy a pókerről azóta rég lejött Réz Pált a hajdan volt Hungária kávéház mélyvizének kártyaasztalánál is csak az tartotta, ami pár emelettel följebb, a Szépirodalmi íróasztalánál is negyven kerek esztendeig marasztalta: a kíváncsiság. A tehetség gondozásának vágya.

Hatvanévesen segítette világra a rendszerváltással szinte napra egyidős, rigorózusan független, és vállaltan a Nyugatra hajazó folyóiratot, a Holmit, és nyilván az sem volt véletlen, hogy az indulásnál Osvát Ernő ars poeticáját vállalta magára - nevezetesen: keveset fog írni a lapjába, viszont elvtelenül támogatja majd a fiatalokat...

Tévedés ne essék, Réz Pál színtiszta hiúságból nem vállalja saját íróságát - ugyanis nem tartja elég jó szerzőnek magát. Régi jó barátja, Holmi-béli szerkesztőtársa, Várady Szabolcs írta róla:

"Rejtély, hogy aki ennyit él és beszélget, akinek a telefonja szinte mindig foglalt, az mikor és hogyan tudja elvégezni azt a tömérdek munkát, amit ő."

Lefordított vagy száz könyvet, Voltaire-t, Baudelaire-t, Gide-et, Apollinaire-t, Sartre-t és Semprunt, megírt egy szekérderéknyi tanulmányt, monográfiát, kritikát, összeválogatott huszonkétkötetnyi Kosztolányit, úgyhogy gyanítható, ezek az enervált mai fiatalok nem véletlenül járnak kikezdhetetlen szelleme és életenergiája közelébe - melegedni...

Réz Pál