Csongrád megyében a rendszerváltozás előtt két napilap jelent meg: a Délmagyarország Szegeden és a vonzáskörzetében, a Csongrád Megyei Hírlap pedig a megye többi részén. Ma ez már nem magától értetődő, de a tartalmuk különbözött, két külön szerkesztőség hozta létre őket, és mindkettőben megéltek az újságírók a fizetésükből. A rendszerváltozáskor a nemrég alakult MSZP külföldi sajtóvállalkozásoknak adta el a megyei lapokat, a Csongrád Megyei Hírlap stábja a tulajdonjogi tisztázatlanságot kihasználva külön kiadót hozott létre. A lap nevét is megváltoztatták: Délvilágra. A Délmagyarország korábbi kiadójától, amelyet időközben egy francia cég vásárolt meg, csak a lapfejet bérelték. Ez is függőséget jelentett, a franciák egy idő után kezdték úgy értelmezni a dolgot, hogy nem egy lapot vettek, hanem kettőt egy csapásra. Amikor lejárt a lapfej bérleti ideje, úgy gondolták, az ölükbe hull a Délvilág is. Lehetett látni előre, hogy a két stábból egyet akarnak formálni, és ha ez sikerül nekik, egy egész szerkesztőségre való újságíró azonnal az utcára kerül.

Hogy ezt megakadályozzák, az újságírók a Délvilág nevét Reggeli Délvilágra változtatták. Ahhoz, hogy az előfizetőiket újra megszerezhessék, a lapot terjesztő Magyar Posta követelésére a megye összes címére három héten át ingyen bedobták a lila fejléces újságot. Csaknem az összes korábbi előfizetőt megtartották, de ezzel összeszedtek akkora veszteséget, amelytől sosem szabadulhattak.

A lapot kiadó cég tulajdonosai megyei vállalatok voltak, s maguk is nehéz helyzetbe kerültek. A szerkesztőség újságírói a kommunista rendszerben különösen nehezen viselték a sajtószabadság korlátjait, és úgy érezték: most végre felvirradt az ő napjuk. Mindent megírtak, ami csak a tudomásukra jutott - ezért is tudták olyan könnyen visszaszerezni az előfizetőiket.

- Muszáj volt élesben írni, mert az őszinteséget gyorsan megszokták az emberek, emiatt tartottak ki mellettünk - mondta arról az időszakról Nikolényi István, a Reggeli Délvilág volt főszerkesztője.

Az olvasókkal ellentétben a hirdetők nem rajongtak annyira az őszinte szóért. Az újságírók tisztességtelennek tartották volna elhallgatni a hirdető cégek disznóságait - ők viszont a tényfeltáró cikkekre hirdetéseik lemondásával válaszoltak. Végül egy diszkótulajdonos vásárolta meg a kiadót. Próbálta a felszínen tartani a Reggeli Délvilágot, de aztán jó pénzért eladta a konkurenciának.

A volt főszerkesztő Hajnalfutár címen színdarabot írt a lap történetéből. A szép, új, demokratikus világban biztonsági őrök jelennek meg a szerkesztőségben, és egyik óráról a másikra kikergetik a sajtó szabadságát komolyan venni próbáló újságírókat. A dramaturgiai hatás érdekében a szerző néhány szereplőt összevont, a drámai változást karácsony idejére tette, de a szegedi médiavilág ismerőinek nem okoz gondot megfejteni, ki kicsoda. Halász Miklós, Márok Tamás, Bagaméry László, a makói Molnár László, P. Bodzsár Erzsébet - jó nevek voltak nemcsak a helyi, hanem az országos sajtóban is.

A Reggeli Délvilág - alias Hajnalfutár - sztorija csak az első felvonását adja a darabnak. A második részben ugyanaz a történet folytatódik, ugyanúgy, ugyanazokkal a szereplőkkel - de immár sokkal kisebb tétre megy a játék: a Makói Hét című helyi lapocskát szerkesztik a Szegedről kiszorult újságírók. Egyikük megírja: a polgármester a nehéz időkben drága kocsit vásárolt magának a város pénzén, mire az önkormányzat megvonja a támogatását a laptól. A darab itt ér véget, a folytatás csak sejthető: az igazság mindennapos kimondására az életét tevő közösség széthullik.

A valódi történetnek volt egy harmadik felvonása is: Nikolényi István a kilencvenes években a Szegedi Nemzeti Színház igazgatójaként is dolgozott, és e minőségében fölélesztett egy régi színházi lapot, a Páholyt. Itt ugyanazok ugyanazzal az őszinteséggel folytatták, amiért korábban a Reggeli Délvilágot tönkretették. Havonta jelent meg, később negyedévenként, végül ezt is megelégelték, és leváltották a periodika főszerkesztőjét. Az volt a legújabb bűne, hogy megírta: az éppen funkcióban lévő színházigazgatóval megspóroltatott az önkormányzat 180 millió forint költséget. A direktor tíz százalékot sikerdíjként megtarthatott, így futotta neki házvételre Újszegeden - "Szeged Rózsadombján" - ahogyan Halász Miklós, az azóta fiatalon elhunyt Táncsics-díjas újságíró szerette mondani.

Megkérdeztem a szerzőt, van-e esély, hogy valahol bemutassák a Hajnalfutárt.

- Több színháznak és ismert rendezőnek elküldtem - felelte -, de még nem állapodtunk meg senkivel. Az egyik rendező a konkurens szegedi lap ellen akarta kihegyezni, nekem ahhoz nem volt kedvem. Ha már ráment az életünk, hogy nem lettünk hirdetési újság, önkormányzati hírharang, akkor semmilyen propagandára ne használják a sztorit. Egy másik azzal adta vissza, hogy belterjes ez a világ: kit érdekelnek a sajtós belügyek? A harmadik azt mondta, nagyon jó, de nem tud vele mit kezdeni: a mai világban vígjáték kell a közönségnek.

Nikolényi István