Graffitiguruk
A történet 1994-ben kezdődik, amikor az angol Tim Etheringtont megbabonázza Budapest. Szebbnek találja itt az életet, mint Angliában, ezért néhány év múlva ideköltözik, és kocsmát nyit, a Vittulát. A Kertész utcai pub éppúgy szürcsöli be a hazánkba vetődött külföldi művészlelkeket, mint a magyar képzőművészeti egyetemistákat. A különbség az, hogy az előbbi társaság rendszerint a pult előtt, az utóbbi pedig mögötte áll, és ösztöndíja pótlására sört mér.
Egy kortárs kiállítóhely Tim régi álma. Mivel a föld alatti Vittula további pincekacskaringókban folytatódik, 2006-ban bele is vág a galérianyitásba. Első művésznek egy Budapesten élő kínai New York-it hív meg, aki további ötletet ad neki. Tonnaszámra érkeznek Kínából a színes pólók, amelyeket leginkább frappánsnak szánt felirataik miatt lehet Európában eladni. Legalábbis ott, Ázsiában azt remélik, hogy mi szeretni fogjuk a nekünk kitalált szlogeneket. Tim Etherington megfordítja a dolgot. Egy, a galériájában elhelyezett, faragott betontömbön olvasható felirattal ő szólítja meg a kínaiakat. Ókínai írásjelekből a következő kifejezések állnak rajta: kedves, barátságos, angol, úriember.
A kiállítóhely nevének ötletét is ez adta: a Chinese Characters Contemporary Art Space (Kínai Karakterek Kortárs Műtér) két éve majdnem havonta nyit tárlatokat. Repertoárja egységesnek nem mondható, de izgalmasnak igen: kanonizált magyar festők, londoni csereprogramosok, mexikói street art művészek, installációk, filmjelmezek, multimédia- munkák, fotókiállítások, divatperformanszok.
Január 13-a óta pedig úgy néz ki a pincegaléria, mint egy graffiti-zarándokhely. Tim Etheringon nem szívbajos: szélesre tárja amúgy meglehetősen szűk ajtaját az utca dekoratőrei előtt. Hagyja, hogy telefessék,
-ragasszák, -firkálják összes falát. - Ezek a srácok sosem dolgoztak még együtt - árulja el a galéria programszervezője, Kiss Rita. - Egy dolog köti össze őket, a budapesti tűzfalakról, aluljárókról, kerítésekről viszszaköszönő figuráik: a szuperhősök.
Bajos lenne kibogozni, hol ér véget az egyik mű, és hol kezdődik a másik. A graffiti-főszereplő megahősök szenvtelenül áthömpölyögnek egymásba, a szuperágyú mögött hunyorgó katona, a zavarba ejtően sokszemű porno hero, a Ninja és Sushi nevű robotok meg az akusztikus gitáron pengető rocksztár-pávián egyetlen festékhullám lovasai. Még ha ki is áll a falból egy-egy lemázolt képkeret, farostlemez vagy kartonfecni, a street art alkotások alapvetően kétdimenziósak.
Egy kivétellel. Az utcai művészként Eerie-T néven ismert mexikói vendégdiák batár műve bitorolja az egész kisebbik kiállítóteret. Mintha egy Ecseri piacon tartott tombolanagydíjat egy alkotói válságban lévő kortárs képzőművész nyerte volna.
A többek között orsós magnót, Lehel hűtőszekrényt, golyós számológépet, festőhengert, gumikesztyűt, babaágyat és Duplo építőkockákat tartalmazó installáció előtt állva csak egyet kérdezek: mi ebben a street art? Ezt az életben nem viszik ki az utcára! - Onnan hordtuk ide! - vigyorog ki az egyik bakelit lemezjátszó mögül az utolsó szerelőmunkákban segédkező Tim Etherington. Kedvence láthatóan ez a lomgép.
Az enyém a szomszéd falra pingált fókamód hájas, vízipipázó (föltehetően isztambuli illetőségű) Tavuk pasa. A kövér török feje fölé lógatva néhány fénykép, az egyik graffitiguru igazi utcai műveiről. Például lehúzott boltredőnyre festett szaxofonról. Tölcsére csillogó hangbugyor, szárát kecses minaretté rajzolták át. A hangszerből kibuggyanó dallambuborékban fölirat: Jazztanbul.
