Képlélek
- A Modemben őrzik gyűjteményének legjavát. Van hozzá saját kulcsa?
- Amikor két éve megépült a múzeum, majd megnyílt az első kiállítás, annyira hiányoztak a képeim, hogy néha besurrantam zárás után, leültem egy-egy festmény elé, és órákat gyönyörködtem.
- Mióta tart a gyűjtőszenvedély?
- Negyven éve. Tizenhárom éves voltam, amikor a fűszerkereskedő és műgyűjtő nagyapám, Lusztig Sámuel elvitt a debreceni festő, Veres Géza műtermébe. Lenyűgözött a miliő. Ott dőlt el, gyűjtő leszek.
- Zsebpénzből?
- Az első képet ajándékba kaptam Veres Gézától, aztán egy BÁV-aukción nagyapám vette meg nekem az áhított Iványi-Grünwald-festményt. A többiért én dolgoztam meg. Voltam londiner, vállaltam szénlapátolást, bármit. Végül beiratkoztam a jogi egyetemre, hogy később biztos anyagi háttérrel hódolhassak a szenvedélyemnek.
- Hivatásos műértőket megszégyenítő érzékkel válogat.
- Nagyapám könyvtárában töltöttem a gyerekkoromat. Naphosszat lapozgattam a képzőművészeti albumokat, ráadásul egyiptomi vázák, antik kínai agyagfigurák, gótikus szobrok között nőttem fel.
- A Modem megnyitása óta Antal-Lusztig néven emlegetik a gyűjteményt. Együtt építették a kollekciót?
- Mindketten a magunk útját jártuk. Nagyapám a szellemiséget határozta meg, csakhogy ő sokkal mértéktartóbb volt. Apránként vásárolta öszsze a világháborúban odaveszett gyűjteménye pótlásaként szolgáló, közel kétszáz festményt. Többnyire XIX. századi és századfordulós magyar alkotókat, és iparművészeti ritkaságokat, például a mediterrán patikaedényeket. Én ennél sokkal mohóbban halmoztam a főként XX. századi kis életművek darabjait: Anna Margitot, Nagy Istvánt, Ország Lilit. Néha már nem mertem hazavinni a legújabb leleteket. A lakásom után megtelt az irodám is, kénytelen voltam raktárt bérelni.
- Miért rejtegette őket ilyen sokáig?
- Egyáltalán nem rejtegettem. Kutatók, művészettörténészek jó ideje bejáratosak hozzám, az egyre gyakrabban kölcsönző múzeumok is régóta ismerik a kollekciót. Még egy londoni múzeumból is eljöttek megnézni az egyiptomi anyagot. Ott találtam magam egy rendíthetetlen anyag közepén, amelyet vétek nem megmutatni, amelyet tilos eltékozolni vagy felélni, elaprózni. Ezért örültem annyira a debreceni és a pécsi múzeum felkérésének.
- A képeivel megtöltött pécsi képtárból tavaly mégis visszaküldték az anyagot, mert egy év alatt csak kétezren váltottak jegyet, és nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ez hogy lehet?
- Senkinek nem vált szívügyévé. Reklám híján alig lehetett tudni róla. Az anyag kvalitásához nem fér kétség, ráadásul az emberek általában kíváncsiak a magángyűjteményekre, mert úgy érzik, bepillantást nyernek valami személyes titokba. A Pécsett bemutatott anyag mától a Modemben látható. Anna Margit, Egry, Gulácsy, Nemes Lampérth, Szőnyi és sorolhatnám. Ott szerepel Moholy-Nagy egyetlen Magyarországon lévő festménye, a Budai hegyek, amely egykor Ady tulajdonát képezte, vagy a Ferenczy Noémi-akvarell, amely József Attiláé volt.
- Minden egyes szerzemény történetére emlékszik?
- Hogyne. Amikor az ember tizenévesen becsönget Ország Lilihez, aki a bátorságot és az éjszakába nyúló beszélgetést két képpel jutalmazza, azt nem lehet elfelejteni. És azt sem, amikor kap egy fülest, majd két nap alatt tízszer zarándokol el egy miskolci címre, hogy megelőzze a Nemzeti Galériát, és megszerezzen egy Csontváryt. Negyven év alatt egy valami változott: a mámoros vadászban felébredt a felelősségtudat, és megtanulta elengedni a képeit.
