- A középiskolás évek alatt teljesen átlagos életet éltem, ugyanolyat, mint mindenki más ebben az életkorban. Kollégista voltam egy hatosztályos, két tannyelvű gimnáziumban, a tanulás és a szórakozás töltötte ki a napjaimat. Meg persze a sport, négy évig kézilabdáztam. Úgy éreztem, hogy jó vágányon vagyok.

A baleset, ami mindennek véget vetett, hét éve történt, 2002 nyarán. Az autót egy ismerős vezette - pillanatnyi figyelmetlenség, és a kocsi letért az útról, felborult, és az árokba repült. - Eltört a gerincem, néhány bordám, a medencém. Közel egy évet töltöttem kórházban és rehabilitáción. Mindent megpróbáltam, hogy újra használni tudjam a lábamat. Műtétek és kezelések során estem keresztül - amit ki lehetett hozni ebből az állapotból, azt én kihoztam.

György életpályája itt kanyarodik el azokétól, akik hisznek az előre megrajzolt sorsokban. Ő ugyanis inkább magában hisz, és abban, hogy a célokat akkor is el lehet érni, ha az út hirtelen göröngyössé válik. - Amikor kikerültem a kórházból, még előttem állt az érettségi és a pályaválasztás. A vizsgák után felvettek a Komlósi Oktatási Stúdióba. Ezt egy olyan cikkemnek köszönhettem, ami a Népszabadságban jelent meg: még a gimiben írtam egy Fóton forgatott amerikai filmről. Az egyéves újságíró-tanfolyam után bekerültem a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolára, ahol idén diplomázom, két szakon. Emellett pénzügyi tervezéssel foglalkozom egy független tanácsadó cégnél, írogattam vidéki lapokba, illetve beugróként műsort vezettem egy vidéki rádióban.

Bovier György azt mondja magáról: sosem volt otthonülő típus, minden rosszban és jóban benne volt már a baleset előtt is, és ezen az sem változtatott, hogy immár kerekes székkel közlekedik. - Az igazán fontos dolgok nem változtak meg az életemben, és én sem sokat változtam. Ugyanúgy szórakozom, ismerkedek, tanulok, vezetek, dolgozom. Sőt, újabban ejtőernyőzök is, tandemben. Az ismerőseim szerint nem vagyok teljesen normális, de ugyanezt mondták régen is, vagyis ez sem új fejlemény.

Újdonság viszont az autóversenyzés, amibe holnap a Bamako ralin fog belekóstolni. - Az autósportot mindig is imádtam, de csak a tévében, személyesen soha nem kerültem közel hozzá. Az egyik csoporttársam találta ki, hogy induljunk a Budapest-Bamako versenyen. Nekem azonnal megtetszett az ötlet: hatalmas kalandnak tartom, olyasminek, amire mindig is vágytam. Szerintem enélkül soha nem juthatnék ki Afrikába, és nem láthatnám azokat a tájakat, amikhez most szerencsénk lesz. Hegyek, sivatagok, óceánparti kocsikázás tengelyig a vízben - ilyesmit csak arrafelé talál az ember. Az is vonz, hogy a versenynek van egy karitatív szála is: a csapatommal bamakói mozgássérült gyerekeknek viszünk adományokat, amiket gyűjtésből szereztünk. Ruhákat, játékokat, botokat, kerekes székeket, iskolai szereket - olyasmit, amire a világ negyedik legszegényebb országában élőknek szüksége van.

György ugyanúgy készült a versenyre, mint a többi résztvevő: csapatot szervezett, autót szerelt, szponzorokra vadászott (eddig a főiskola és az egyik Túró Rudi-gyártó állt kötélnek). - Egy gazdasági válság kellős közepén nem könnyű adakozó kedvű cégeket találni. A pénzügyi krízis azoknak is jó ürügy rá, hogy nemet mondjanak, akik enélkül sem szívesen adnának semmit, de az is előfordul, hogy indoklás nélkül elküldenek. Amikor ebbe belefáradok, akkor jöhet az autó - kellett például egy kézi gázkar, hogy én is tudja vezetni, fel kellett ragasztani a szponzorok matricáit -, meg az Afrikára való felkészülés: oltás malária, kolera, tífusz, hepatitis ellen, ruhák, sátor, víztisztító... Jól jött volna egy sivatagi terepkerék is a kerekes székre, ami meghökkentően drága.

Az autó egy 1998-as évjáratú Land Rover Discovery lesz. Négykerék-meghajtású, nagy és kényelmes, könnyű bele beszállni. Jámbor Szonja, Kiss Gergő, Kézai Béla és Bovier György alkotja a csapatot - mindannyian a BKF hallgatói, a többség most végez. Gergő és György lesznek a sofőrök, Béla és Szonja a technikai hátteret biztosítja. Utóbbi, vagyis a technika nem csupán az autó kiszolgálását jelenti. - Próbálunk minden egyes percet rögzíteni, videokamerával, fényképezővel, a felvételeket műholdas internet segítségével juttatjuk haza. Azt reméljük, hogy így követhető lesz az egész túra a saját honlapunkon (bkfbamakoteam.com). Ide egyébként már minden információt feltettünk a csapatról, az eddig elvégzett munkáról, és arról is, amire még szükségünk lenne. A tervezett költségvetés nagy részét elvitte az autó, és még rengeteg felszerelés hiányzik, pedig holnap indulni kell.

Bovier György azt állítja: szerinte a sivatagi autóverseny sem fog többet változtatni rajta, mint az eddigi élmények, amelyek érték, és nem viseli meg jobban, mint a többi versenyzőt. - Ez is az életem része lesz. A baleset 17 éves koromban történt, most 24 vagyok. Valamikor később, ugyanúgy mint mindenki, én is szeretnék egy családot. Elképzeltem magamnak egy jól működő, színvonalas éttermet. Bízom benne, hogy az orvostudomány fejlődése addigra engem is kihúz majd a kerekes székből - de ha mégsem, ezeket a terveket akkor is meg akarom valósítani. Amennyire lehet, mindenből a legjobbat próbálom kihozni, még a "nyomiságból" is (elnézést mindenkitől, akit esetleg zavar ez a kifejezés, mi a barátaimmal így nevezzük). Elég kreatív vagyok, általában szeretek mindent egyedül megoldani. Egyszer valaki azt mondta: nem mi osztjuk a lapokat, de rajtunk múlik, hogy mit kezdünk azzal a leosztással, amit kaptunk. Én is megkaptam a választás lehetőségét: dönthettem, hogy otthon, ismerősök nélkül, a négy fal között élem az életem, vagy úgy élek ahogy most... Én az utóbbit választottam, még ha több nehézséggel is jár.

Az igazán fontos dolgok nem változtak meg az életemben, és én sem sokat változtam. Ugyanúgy szórakozom, ismerkedek, tanulok, vezetek, dolgozom. Sőt, újabban ejtőernyőzök is, tandemben. Az ismerőseim szerint nem vagyok teljesen normális, de ugyanezt m