Fekete ország
Akácost ábrázol, amelynek ritkás fái mögött mélységek-vízmosások és tömegek-dombhátak szerveződnek, miközben csupán szén, esetleg pasztell eszközével fel tudja kelteni azt a szúrós-ellenséges, de egyszersmind élettel teli kettősséget, amellyel az akácosok aljnövényzete fogad. Gyárlépcsőt rajzol-fest üvegfallal és fénynyel, és egyszerre képes megragadni az olajjal átitatott por ragadós élményét, meg a racionális, kitáguló szép építettséget. Tölgyfadala egy búskomorságba esett expresszionista erdőrészlete is lehetne, Kullancs-alagútját csak a viszolyogtató címe távolítja el a romantikus tájképzetektől.
Könnyű elfogadni a feltételeit. Ha a néző tudomásul veszi, hogy a komorság, méginkább a nehéz komolyság ennek a festészetnek az alapélménye, ha ráérez, hogy ez a megváltoztathatatlan kiindulópont, igen tágasnak, igen sokfélének látja a messziről monoton és sötét világot. Elfogadja, hogy a Hajnal aratás előtt nem más, mint szürke és fekete domborzatok egymásba simulása, hiszen a földtáblák alig mozduló felülete valóban ilyen egységes, míg meg nem kezdődik az aratás, beleegyezik, hogy a sötét, puha szerkezet, amelyből éppen csak kidereng némi rozsdás emlék, Nádornál Lopakodó rózsaszín délután. A színek nem sokat változtatnak az alapélményen. Ez utóbbi fundamentális voltát bizonyítja, hogy akkor is monokrómnak, szigorúnak látjuk a képet, ha a festő némi homoksárgát, olajos tompa kéket, kevés míniumos vöröset enged a tájba vagy a horizontra.
Nádor a jelek szerint korábban sem volt a szórakoztató könnyedség festője. Az évtized elején bérházat, gangot, hámló udvari homlokzatokat festett, amelyeken örömforrás lehet egy szürkéből kiderengő kékesszürke konyhaajtó, biztató egy melegsárga folyosószeglet, noha rányomul a szűk udvarokat mindig elborító árnyék. Nem nyomorfestészet, nem riogatás ez. Az a környezetéhez képes derűs ajtó, az az alcímben is porosnak nevezett nyári fény minden különbözősége ellenére valahogy a hajdani neorealista filmek emberségét, kis örömeit és viszonylagos harmóniáit idézi meg. Ha pedig, mint a kétezerben készült Bérház nyár és a tavalyelőttre datált Gang nyár, óvatos konstruktív rendbe szervezi a tartózkodó színeket, a tapintat és a tűnődés karaktert kap. Nagy Balog János tudta olyan gyöngéden tömörré egyszerűsíteni a csendéletek bögréit és a kubikostalicskákat, mint ezek a kisméretű képek a folyosókat és a hátsó lépcsők ajtaját.
A kiállítást meghatározó tájképek erőssége a szerkezet. Nádor fekete vagy feketének látszó felületei igen erősen hatnak a hangulatra, de mögöttük, nem is nagyon titkoltan ott a határozott kompozíció. Más megközelítésben: bár csorgatás, kaparás, sraffozás és elkenés technikája teszi igen változatossá a színben felettébb takarékos képeket, ezeknek a szabálytalanságoknak igen bonyolult konstrukció a kerete. A Vanyarc című táblán nem az egyetlen villanyoszlopnak látszó elmosódott motívum, hanem a csaknem derékszögben megtörő földtábla és az arra épülő tájelemek adnak vidékértelmet a rozsdásfekete látványnak, a Feketeköd Nógrádban a lejtős szántók és felpúposodott földutak életteli hálószerkezete. Az újabb képek egyébként is az ábrázolás-nonfiguráció kettősségével ejtenek zavarba és ragadnak meg. A Pagony, nyár láttán nehéz eldönteni, hogy a poétikus címnek megfelelő fácskás, itt-ott homokszínű tájábrázolásnak, vagy a diagonálisok merész dinamizmusának higgyünk-e inkább, út, domb, esetleg bányafal, azaz sík, teret alkotó merőlegesek és feltétlen horizont élteti a színes, de az alcímben okkal Fekete Nógrád IV.-nek titulált kompozíciót.
Műveket, amelyek arra emlékeztetnek, hogy rosszkedvű korunkban vannak művészetek, amelyek önfeledten riogatnak, vannak, amelyek szenvelegnek, és vannak, amelyek hitelesen magukra veszik a világot.
