De legalább vannak. Ez a szegény Athalia 1733 óta várja, hogy eszébe jut-e már végre valakinek. Most végre eszébe jutott.

Az ember nem tehet mást, mint hogy értékeli Vashegyi György ügybuzgóságát, megtalálta, megtanulta, betanította, elkészítette a szöveg nyersfordítását, elvezényelte a darabot az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus élén. A többi már rajtunk múlik. El lehet aludni a koncerten, meg is tették néhányan, ki lehet menekülni, amikor nagyon kilátástalannak tűnik az ária ária hátán sorozat, és a szövegkönyvből még hosszú oldalak vannak hátra, vagy haza lehet menni, föltenni a lemezt, és meghallgatni, hogyan is szól ez igaziból.

A lemez persze jobb..., illetve nem is persze, és nem is mindig jobb. Vashegyi György is azt a felvételt hallgatta, amelyet én, a Christopher Hogwood vezényelte változatot, ez már a szereposztásból is kiderül: a könnyű, régi zenés hangok közé a címszerepre egy operai nagyágyút választott. Csakhogy Szabóki Tündének sokkal frissebb és jobb állapotban van a hangja, mint amilyenben Joan Sutherlandé volt huszonkét éve, Athalia sistergős áriája a darab második részében az est egyértelmű csúcspontja volt, kár, hogy a közönség ekkorra már megviselődött, a tisztes unalom kardjába dőlt, és elmulasztotta különtapssal jutalmazni.

A többi ponton értelmetlen az összehasonlítás: gyermekszopránra bízni bármilyen kis szerepet túl nagy kockázat nálunk, Joas így nadrágkosztüm-szereppé vált, és Kovács Ágnes szépen, néha kifejezetten fiúsan énekelt. Kontratenor énekesek már vannak nálunk is, de a hangfajnak még nincs akkora kultúrája, hogy válogatósak lehessünk. A további szereplők közül Hamvasi Szilvia szép hangja és vértelen karaktere tűnt ki, valamint Cser Krisztián tartalmas orgánuma. Meg az, hogy az angol régi zenés hagyományokban sem lehet megbízni, a koncertmester ugyanis a lassan már legendás Simon Standage volt, mégis olyan hamis volt a hegedűszóló, hogy sajgott tőle az ember füle/szíve.

A folytatás? Nem arra gondolok, hogy lesz-e hasonló, hiszen februárban Purcellt játszanak, a Tündérkirálynőt, hanem hogy előveszik-e valaha még az Athaliát. Mert Vashegyi György dolgozik, évről évre elővesz néhány oratóriumot és operát, előadják, aztán nem történik semmi. A művek nem ragadnak meg a repertoáron, csak a passzív oratórium-kincsünk gyarapszik, az aktív változatlan marad. Händel persze bírja még, nem érte aggódom.