Szóval eddig is sejtettem, hogy génjeimbe a ser feltétlen szeretete őseim viharos múltja során épült be eltávolíthatatlanul, de most már a pontos okot is tudom. Mégpedig Kovács Gábor és Vétek György sörguruknak, az egykori és legendás Maláta (sörirodalmi és kocsmakulturális) folyóirat szerkesztőinek új könyvében, a Sörtékában leltem a megoldásra. Ezt írják szűkebb hazámról, Szentes vidékéről: "a mocsaras vidékek lakossága sörivással védekezett a malária ellen, anélkül, hogy tudott volna arról, a komló lupulinja a betegséggel szemben csakugyan védelmet nyújt". A mocsarak közben eltűntek, belőlem is fővárosi lump lett, de a gének nem felejtenek, ők folytatják a heroikus harcot a malária ellen.

Pompás, szórakoztató és alapos munka a Sörtéka. Elmeséli elébb a sörfőzés történetét, majd bejárjuk a sörös világot hazulról indulva egészen Kínáig. Hogy mást ne említsünk, a szerzők rögvest szíven döfik azt a közkeletű elméletet, miszerint csak a bor az igaz magyar itala, és a sör áruló, labanc holmi. Azt állítják, a sört még Ázsiából hoztuk magunkkal, lóháton nyargalászó őseink a kumisz (tejser) mellett leggyakrabban bózát ittak, ami búzából, árpából vagy kölesből (esetleg mindháromból) főzött, sörszerű ital volt. (Hát a kumisztól és a bózától tévedt el a hajdani lovas, akinek vak ügetését hallani?)

És ez még nem minden. Bevezettetünk a sörrel főzés tudományába (szívből ajánlom a receptek közül a Tróger báránybordát), a sörkóstolás művészetébe, a magyar sörcikkgyűjtőket is megismerjük, s még egy sörlexikonnal is gazdagabbak leszünk.

A régi norvégok azt tartották férfinak, akinek szelleme ép, képes a lovát megülni és sörét meginni. Ha működik ilyen férfi a környezetében, és karácsonyra még nem vette meg neki ezt a könyvet, akkor az első adandó alkalommal ajándékozza meg vele.

Aréna, 351 oldal, 4490 forint