Nem is tudni, mi fogja meg igazán a kukucskálót: a telerótt füzetlapokon pihenő, elárvult toll? Dragomán György nagylábujja? Garaczi László ágylaptopja vagy Tóth Krisztina ellenfényben felsejlő árnyalakja? Valahogy ez mind. Egyenként és együtt.

Nem akármilyen fába vágta a fejszéjét a Magvető Kiadó. Mindenhova bekukucskáló korunkban ugyanis vélhetően épp az írók, költők dolgozószobája, íróasztala bír a legkevesebb hírértékkel. Nem rejtenek a fiókok szaftos titkokat, nem lesnek ki titokcsontvázak a könyvgerincek mögül, és nincsenek sikamlós részletek. Igazából egy író dolgozója az olvasónak tárulkozik ki igazán, neki vall a könyvespolc rendezetlensége, egy kaján vigyor a portrén, és az ő fejében cseng össze mindez a kiválasztott részlettel.

Burger Barna fotói nem tolakodóak, nem az elcsent pillanat megragadására törekszenek, és így nem is bombasztikusak. Sokkal inkább a munka csöndes és szívós állandóságát, a műben csordogáló időt, a teremtés időtlen gesztusát fogják meg. Azt, hogy az irodalom nem misztikum, nem áttekinthetetlen magasságokba vesző titok. Az író pedig ember. Gyarló, kaján, törékeny lény. Lehet borzas a haja, és elégedetten vigyoroghat ki a szobából. És - paradox módon - minél emberibb, annál jobban őriz valamit mégiscsak a létrehozás, az írás megmagyarázhatatlanságából. Elég egy pillantást vetni Esterházy íróasztalra, hogy belássuk: a Harmonia Caelestis nem lehetett sétagalopp. És elég ránézni Parti Nagy Lajos orrnyeregre tolt szemüvegére, beszívni a hosszú pillanat csöndjét, hogy érezzük, mennyi pillantás, mennyi önsanyargató fegyelem, és mindezt szemvillanásnyi idő alatt felülíró játékosság hívhat elő egyetlen verssort. Amit akár már másnap kihúz a szövegből. De most nem is az író, hanem a tárgyai mesélnek: laptopok, munkafüzetek, ölben felejtett könyv, az innen-onnan elomló, sárgás, patinát adó fény, vagy csak egy slukk cigaretta az utcára néző erkélyen. Burger Barnának volt annyi ideje, hogy kivárja, mikor nem lesz zavaró a jelenléte, mikor feledkezik bele ismét a szerző a munka nem csak mímelt örömébe. E tekintetben tehát mégiscsak ellesett pillanatok keverednek a portré természetes-mesterséges pillanataival: a magány és az olvasóval való összekacsintás huncutsága.

A 26 magvetős szerzőt bemutató naptár nem egyszerű naptár: kalendárium. A szó igazi, nemes értelmében. Szövegrészletek találkoznak a megfelelő képekkel, s persze az irodalmi évfordulókat is gondosan jelzik a szerkesztők. Miközben hétről hétre, lapról lapra közelebb jönnek a művek mögé bújt alkotók. Meztelenebbek most sem lesznek, mint saját könyveik lapjain. Egy-két titkot azért mégis felvillantanak. Csupa olyat, amiről már eddig is tudtunk. De látni csak most látjuk igazán.

Tóth Krisztina