Máztűznéző
Félrecsapott svájcisapkában, agyagpettyes köpenyben húzza szekerét Fruhmann Antal. A rozzant szállítóalkalmatosságon mázas kályhacsempe, a pótlásra szánt kényes holmival a megrendelőhöz igyekszik a négygenerációs kályhásdinasztia utolsó mestere.
Valahol a hetvenes években járunk, a fáradtan sercegő, fekete-fehér filmkockák Győr verőfényes mellékutcáit pásztázzák, nemsokára feltűnik Fruhmann műhelye is: szürkés agyagtömbök, máztörő, spakli, felfűtött kemence, pörgő fazekaskorong.
Ma ugyanitt már csak a film pörög. Múzeummá vált a takaros műhely, muzeális tárggyá vált a spakli is, ahogy azt Fruhmann Antal 1977-es végrendeletében meghagyta. Ebben az édesapjától örökölt Kis János utcai házát, műhelyét, telkét is a győri Xantus János Múzeumra bízta: legyen benne "kisipari muzeális műhely" és kályhamúzeum. Nem kellett hozzá több, mint húsz év, na meg lokálpatrióta lelkesedés. A Xantus János Múzeum nyirkos pincéjéből előkerült a végrendelkező kályhagyűjteménye, megjött a modern kori mecénások adakozó- és a muzeológusok kutatókedve.
A családi legendárium végül komplett győri cserépkályha-történelemmé kerekedett. A padlásarchívum kiegészült a városi levéltár leveleiben, hagyatéki irataiban, szerződéseiben megbúvó kályhairodalommal. A türelmesen kibogozott szálak egészen a középkorig vezettek, amikor is tulajdonképpen még nem léteztek kályhásmesterek: György és Pál fazékgyártó rakta az úri "melegedőket". Munkájuk mementói, a városi ásatáson előkerült - angyalokkal, szőlőfürtökkel díszített - reneszánsz kályhaszemek fogadják a békebeli alapossággal felújított Fruhmann-ház látogatóit.
Aztán sorra következnek több száz év mintadarabjai, mélybarna, spenótzöld, hófehér, vaj- és rózsaszín mázas csempék; a céhekbe tömörült mesterek emblematikus tárgyai: fából faragott céhláda, céhpecsét, a körmenetek alkalmával felvonultatott, púposra hímzett céhzászló, és az elmaradhatatlan, közös boroskancsó.
- Dúsgazdag arisztokraták versengtek a győri kályhások kegyeiért. Még a messzi Egerbe is tőlük rendelt 42 kályhát Eszterházy Károly püspök saját alapítású líceumába - meséli a Xantus János Múzeum művészettörténésze, Székely Zoltán az 1700-as évekből fennmaradt, nemrég restaurált kályhákra mutatva.
A korabeli enteriőrök barokk, biedermeier, szecessziós hangulataiban sétálva különleges perspektívából, cserepenként áll össze a történelem. A felvilágosodás kori úri szalon hófehér, ajtó nélküli kályhájához odaképzeljük a sürgölődő cselédeket, akik a makulátlan tisztaság miatt egy másik helyiségből, hátulról töltötték fával a kályhát. Látjuk, amint Mágner mester még tízezer ezüstgombos szűrre való vagyont hagy maga után, a Dachauerek érmeket, a Magyaryak pedig József főherceg udvari szállítói címét nyerik el. A világháborúk idején azonban kezd megkopni a több évszázados iparosság renoméja. A cirkalmas kézírás tanúsága szerint a Fruhmann család negyedik generációs kályhása, a múzeumalapító Fruhmann Antal még Bösendorfer zongora, masszírozógép és zenélő óra társaságában cseperedik, át is veszi az egyre nehezedő helyzetben, puha kalapban és ünnepi nadrágban a Dunának menő édesapja vállalkozását, de úri elégedettség és boldog meggyőződés helyett már csak a szocialista éra kitüntető plakettjei ragyognak A munka nemesít, jutalmaz, boldogít! felirattal.
Fruhmann Antal "érdemes társadalmi munkás" azért rendületlenül húzza a szekeret. Elveszett cserepet pótol, kályhát tisztít, és kérésre városszerte bontja, amit apja nagy műgonddal felépített.
Urak híján legfeljebb a maga ura.
