A megbocsátó elefánt
Amikor egy szörnyű verziót tálalt fel: a pasas beül egy vaskályhába, leönti a testét benzinnel, bezárja a kályhát, felgyújtja magát, majd amikor kinyitják az ajtót, a fejéből kipattannak a szemei, az abszurd iránt érzékeny író megjegyezte: na, ez jó. Az, hogy galambetetés közben ki lehet szállni az ablakon, mint egy angyal - ahogy ezt később Hrabal maga tette -, nem szerepelt az ajánlatai között.
Az ötvenhét éves, Dunaszerdahelyen élő, szlovákiai magyar Huncík Péter tele van ilyen és ehhez hasonló történetekkel. Időnként megrázza hosszú, őszes haját, keze-lába mozog, vibrál az egész ember, és közben árad belőle a mese. HatárESET címmel a napokban a Kalligram Kiadónál megjelent regénye is afféle anekdotafolyam, hatalmas családi tabló - némi nagyzolással a mi kelet-közép-európai Száz év magányunknak is lehetne nevezni -, amit csakis egy olyan ember tudott megírni, aki évtizedeken át végigsírta-végignevette a magyar-szlovák határ menti együttélés valamennyi hétköznapi abszurditását.
Merthogy az Ipolyságban, ahol felnőtt, nem csupán Malina Hedvig megtámadásának vagy az anyaországból átmasírozott magyar focidrukkerek megveretésének igazsága volt a tét, hanem egy színes, ellentmondásokkal teli, nagyon összetett polgári világ megmaradása. Magyar, szlovák, cigány, katolikus, evangélikus és zsidó nagyapák, apák és fiúk az utóbbi évszázadban végképp összekuszálódott sorsa, amelyben idegen nagyhatalmak és a hazai politikai elitek kényének-kedvének kiszolgáltatva, büszkeség, megaláztatás, csendőrpofonok és besúgói jelentések, saját és mások emberi gyarlóságai, piti nemzetiségi veszekedések és valóban fontos nemzeti ügyek útvesztőiben botladozva mégiscsak meg kellett oldani az egyes emberek és a kisebb-nagyobb közösségek túlélését.
Különböző időszakokban ki hogyan tudta megoldani ezt. Majerka bácsi például a valóságban is és a regényben is, a háború alatt élvezettel olvasta minden hónapban az Esti Kurírt, amit nagypapuska hozott zsidó barátjának pesti beszerző útjairól. Egyszer meg is jegyezte: micsoda művelt, remek ember ennek az Esti Kurírnak a főszerkesztője. De szeretnék vele leülni beszélgetni. Kívánsága teljesült. Három hónappal később mind a ketten Mauthausenban voltak.
A kereskedőcsaládból származó, érzékeny, már ifjan szenvedélyes verseket publikáló Huncík Péter pedig a szocialista éra kellős közepén elhatározta, hogy elmegyógyász lesz. Lehet, hogy úgy gondolta, csak így lehet megérteni, elviselni a sajátos geopolitikai helyzetre válaszként érkező, sajátos emberi megnyilvánulásokat. Először orvosi, belgyógyászi diplomát szerzett, de pszichiáteri szakvizsgájának abszolválása mintegy tíz évig váratott magára, mert illuminált állapotban egy éjszaka tüntetően megkoszorúzta egy kommunista mártír szobrát, és akkor egy kis faluba száműzték körzeti orvosnak. Jó emberi-szakmai tanulóterep lett, ma is rendel abban a körzetben pszichiáterként.
De a kórházban nyolc éven át nem írták alá jelentkezését az elmegyógyászi szakvizsgára, mert aggódtak, mi a fenét fog csinálni ez az izgága, minden lében kanál kisebbségi fiatalember, ha egyszer nagy hatalmú pszichiáter lesz belőle.
- Nem voltunk, nem is lehettünk nyíltan ellenzékiek - emlékezik Huncík Péter -, hiszen a hetvenes években Csehszlovákiában sokkal szigorúbb volt a politika, mint Magyarországon, de aztán a perifériára szorítottság, az elkeseredés mégiscsak kirobbantott valamiféle demonstrációt. Két íróbarátunkat, Varga Imrét és Tóth Lászlót valami marhaság miatt kirúgták az Irodalmi Szemléből, és akkor húszan-huszonöten, fiatal költők megfogadtuk, sztrájkba lépünk, nem fogunk publikálni, amíg a kettőt vissza nem veszik. Persze a többiek rég visszaszivárogtak már, amikor én - elefántalkat lévén - még mindig őriztem a haragomat. Csak egy-két verset publikáltam másfél évtizeden át, és csak '89-ben csempésztem ki a verseimet egy magyarországi kiadóhoz.
A politikai fürkészők nem tévedtek. Huncík Péter a szakvizsga birtokában rögvest ügyködni kezd. Öngyilkossági kutatásai után azokat az összetevőket vizsgálja - egyebek között a személyiségi, környezeti és politikai tényezőket -, amelyek hozzájárulhatnak a nemzetiségi konfliktusok kialakulásához.
Talán van abban némi naivitás is, ahogy a magyar-szlovák sérelmek sokszor irracionális okait igyekszik feltárni és gyógyítani. Izgága alkata, együttérzése űzi, számos dologba belekap. Pszichodráma-foglalkozásokat vezet, cikkeket, tanulmányokat ír, a Nap című újság első főszerkesztője, a Somorján létrehozott Fórum Kisebbségkutató Intézet egyik alapító tagja, a Márai Sándor Alapítvány igazgatótanácsának elnöke, az Európai Kommunikációs Tréningközpont vezetője. S aztán jön a kisebbségi lét abszurditásának csúcsa: a FER kiötlése. A Márai alapítvány keretein belül egy barátjával kidolgozza a Feszültség Előrejelző Rendszert (gondoljunk a földrengésre), amelyben az emberek reprezentatív kikérdezésével, viszonylag egyszerű teszteléssel és matematikai modellezéssel elég pontosan meg lehet jósolni, mely területeken, milyen lakossági csoportok körében nő majd a mentális feszültég és csökken a tűréshatár. Azt gondolnánk, a kormányok, önkormányzatok két kézzel kaptak egy ilyen segítség után, de nem. Nincs, aki finanszírozza.
Huncík Pétert közben egy időre a politika is bekebelezi. Önkormányzati képviselő, a politikában eleinte Duray Miklós híve, majd barátaival liberális tömörülést alakít, amely a '90-es választásokon igen sikeres, bekerül a parlamentbe, és ekkor lesz két évre Havel elnök személyes tanácsadója. Később még hazarángatják egy kanadai látogatásról, hogy induljon a dunaszerdahelyi polgármesteri választásokon. Nincs ideje felkészülni, veszít.
- Sokat ártott nekünk, szlovákiai magyaroknak, hogy leképeztük az anyaországi ellentéteket és marakodásokat - állítja. - Örülök, hogy sikerült kivakarnom magam a politikai és kisebbségi paranoiából. Ami sajnos ma is létezik, és nagy erőfeszítéseket kell tennünk, hogy szétfújjuk a gőzt a még mindig elhomályosult szemek elől. Öt éve tanítok az Ottawai Egyetemen, ahol a közép-európai történelmi kurzus hallgatóinak a fele maga is közép-európai. Dolgozataik kissé fensőbbséges hangvételéből azonnal meg tudom állapítani, hogy azt lengyel, cseh, vagy magyar diák írta, nem pedig szlovén vagy szlovák. Süt belőlük a dicső múltra való hivatkozás, az Európai Unión is mindig a családi ezüstöt kérik számon. Engem egy kisebbségi konferencián külföldi kollégáim szembesítettek régi önmagammal lángszavú, erősen nacionalista verseimen keresztül. Azóta megtanultam, értelmetlen elefántként magunkkal cipelni az állandó sértődöttséget, rájöttem, hogy mindig vannak más nézőpontok is, és nem szabad a szemben álló felet, a mi esetünkben mondjuk a szlovákságot, homogén, vérengző egységnek tekinteni. Mesélik, amikor Vladimír Meciar elnökként először látogatott Magyarországra, a protokoll előre nem látott balfogása miatt az Országháznak éppen egy olyan termében kellett találkoznia Göncz Árpáddal, amelynek falát az Árpád gőgös lovasai előtt térdre hulló szlávok képe díszíti. Meciar nézte a festményt, és megjegyezte: Elnök úr, ugye, tudja, hogy mi többé már nem fogunk térdre hullani önök előtt? Mire Göncz Árpád szellemesen válaszolt: Semmi baj, elnök úr, mi sem járunk már lovon.
