Műve, a Magyar Márs a mohácsi csatát dolgozza fel eposzszerűen, de az eposzi kellékeket nélkülözve, csupán versbe szedve a Brodarics István által száz évvel korábban leírtakat. Keletkezését Zrínyi Miklós Szigeti veszedelme motiválta, amely két évvel Liszti (Listius) könyve előtt jelent meg. Zrínyi és Listius tehát kortársak voltak, s mindketten főurak. Közvetítők révén érintkezésben is álltak. Emberi minőségben, hazafiúi érdemben, alkotói erőben is óriási köztük a különbség. De mégsem lehet Lisztitől elvitatni, hogy a magyar nyelv művelt használója volt, s amit versben írt, pont ellentéte gonosz életének. Verseiben hazafi, Szűz Máriához forduló hívő, életében érdemtelen, ördöggel cimboráló méregkeverő.

Idézzük föl e szépszavú gonosztevő viselt dolgait is, melyekkel nagyobb hírt szerzett, mint költészetével. Csokorra valót említ ezekből Komáromy András, Listius XIX. századi életrajzírója. Lisztit, a köpcsényi várurat vádolták többek közt egy szolgálóleányának, továbbá két bécsi prostituáltnak kivégzésével, és még egy szepességi kereskedőnek a megöletésével is. A két prostituáltat várandós állapotukban vitte kastélyába, ahol - miután megszültek - végzett velük. Csecsemőiket állítólag a felesége ágyába csempészve pedig a világgal elhitette, hogy azok saját gyermekei. Sajátjai ugyanis nem voltak, s így vagyona az egyik ádáz ellenségére, nagybátyjára szállt volna.

Különösen kedvelte a mérgeket, az alkimista tudományt. Méregkeverésre saját vegyészt is tartott, egy bécsi orvossal pedig összeíratta a legerősebb mérgek receptjeit. Egyik szolgáját egész korsó méreggel küldte, hogy nagy ellenfelének, a mosoni alispánnak a kútját mérgezze meg, de abban felébredt a lelkiismeret, s inkább értesítette az alispánt a gonosz tervről. Haragosainak tönkretételében válogatott eszközöket használt: a köpcsényi mészáros malmát például felgyújtatta, egy vele cimborálni nem akaró borbély terhes feleségét pedig kiköttette, s az elvetélt.

Fiúszolgák iránti szexuális vonzalmáról nem is ír a szemérmes XIX. századi életrajzíró, ördöggel cimborálását pedig már a száz évvel ezelőtti biográfus sem vette komolyan. Megjegyezte: az valószínűleg csak a nép ámítására szolgált. De hatásos volt. A parasztok félve suttogtak fekete miséiről, s az ördög számára elásott étkekről a keresztutakon, amiért neki állítólag arannyal fizetett a pokol ura. Életrajzírója szerint ez főleg arra volt jó, hogy a nép nem leskelődött utána, mert félt tőle, másrészt pedig csinált "aranyaira" szolgált magyarázatul a köznép előtt.

De nem a bécsi városi tanács előtt, amely 1661 augusztusában hamis pénz verésén kapta, elfogatta, s halálra ítélte. Ezt Magyarországon mindaddig nem tudták elérni, bár már az országgyűlés előtt is szerepeltek bűnei, ám az ellene megindított eljárást féltestvére, Wesselényi Ferenc nádor leállíttatta. Bécsben azonban 1662 januárjában végrehajtották a fővesztést.

Csodálni való, hogy Listiusból nem lett Báthory Erzsébethez vagy Drakula grófhoz hasonlatos legenda. Alakja Babitsot is megihlette, aki szonettet írt róla Illusztrációk mindenféle könyvekhez című verssorozatában: "Ihol ama híres gróf Listius László / írtam krónikámat, magyarokért gyászló..." kezdettel. Babits nem mondott felette ítéletet, csak fura bokorrímes versezetét utánozta. Életét többen is megírták, legutóbb Szalay Károly 1993-ban regényben. Olykor folyóiratokban esik róla szó. A köztudatban azonban nincs benne. Iskolában nem nagyon tanítják, egyetemen se igen. Nem is kell, de megemlíteni érdemes, mint a barokk furcsa szörnyetegét.