Tisztelet az alapítónak
Igaz, Forgács Hann ekkortájt, negyvenhétben, nemcsak a férjével, másokkal sem volt kíméletes. Kiállítása megnyitójának, Szentkuthy Miklósnak nem kevésbé ferde a bronzportréja, nagy, cipónyi tömegek fedik a járomcsontot, amelyek mögül csak az egyik szem lövell ki a riadtak agresszivitásával - ez már igen kevéssé tréfás, ez már nem karikatúra.
Forgács Hann ekkor lesz a magyar expresszionizmus meghatározó alkotója. A szobrász, akinek elegánsan art deco műveiről emlékeznek meg az életrajzok, aki még negyvenháromban is érzékenyen realista Gegesi- és önportrét mintáz, felszabadul. Egyrészt, mint csaknem az egész magyar művészet negyvenötben, hirtelen megszabadul mindazon preszszió, mozdulatlan közöny és áporodott provincializmus érzetétől, amely huszonöt éven át közvetve vagy közvetlenül hatott ebben az országban - modernista lesz. Másrészt a maga illúziótlan, szenvedélyes, türelmetlen módján reagál arra, hogy a háború véget ért. Mint az Európai Iskola legtöbb tagjából, belőle sem örömujjongást, fellélegzést, pompás zavartalan derűt vált ki az élmény, az ő művei is váddal, szemrehányó, súlyos emlékekkel ünneplik egy sötét korszak végét.
Figurái karcsúak, törékenyek és zaklatottak. Mintha dühvel, keservvel vágott volna oda minden agyagpászmát, amikor bronzba szánt alakjait mintázta, csupa el nem simított göcsört, csupa hasítás a felület. Mindehhez a megviselt emberalak olykor, igen gyakran csak a sarkán billeg bizonytalanul, olykor egyetlen ujja nyúlik ki a zárt tömegből fájdalmasan és csúfondárosan. Néha kísért a szecessziós emberpárok érzelmessége, néha, mint a Pieta esetében, a szenvedély elsodorja a plasztikai szervezettséget, de a legtöbb mű, miként a lábát rokkantan vagy minden mindegy alapon húzó, csüggedt Lépő, megrendítő és meggyőző.
A Forgács Hann-kollekció nem az egyetlen mementója az Európai Iskolának. Gegesi professzor, aki fél évszázada ezernél több művet ajándékozott a pécsi múzeumnak, megalapozandó a Modern Magyar Képtárat és megörökítendő felesége, Forgács Hann emlékét, a személyében is emlékeztet. Alapítója, szervezője, mint
az emléktárlathoz megjelent könyvből is kiderül, kiállításainak zsürora volt egykor, továbbá méltatója, katalógusszerzője és elméletírója. Ez irányú műveinek bibliográfiája másfél oldal a könyvben, de valójában a tételek mögül kisejlik a tételeket sokszorosan felülmúló jelentősége. S minthogy kezdettől a stíluspluralizmus kitartó híve volt a kezdetektől forrongó, csak messziről homogén egységnek látszó csoportban, s minthogy a hamarosan fellángoló figuratív-nonfiguratív belső vitában a figuratívokat képviselte, a tisztelgő kiállítás is ezekre emlékeztet.
Bálint Endre, az ekkor még izzó posztimpresszionista képeket komponáló, harminckét éves festő feszes csendélete, Korniss később az Illuminációkba illeszkedő törékeny monotípiái, Barcsay egy még negyven körül festett erős, de életnedvektől dús szentendrei tája idézi a korszakot. S minthogy Gegesi Kiss nyitotta meg és vezette be 1948. március 14-én az Európai Iskola Elődeink című kiállítását, láthatók Pécsett a klasszikusok is. Derkovits egy Árkádia-korszakbeli olajjal, Vajda egyebek közt egy korántsem pasztellhamvasságú pasztell-Fejjel, Ámos egy még nem sikoltó, még csak zaklatott kenyeres csendélettel szemlélteti, merre kereste gyökereit az Európai Iskola.
A Nagy András szerkesztette kötet tele van fotókkal, amelyek tágítják a kört. Gegesi Kiss Pál Kmetty Jánossal, Gegesi Kiss Egryéknél Badacsonyban, a Gegesi házaspár Márffy Ödönéknél negyvennégy áprilisában. Az orvosprofesszor nem negyvenöt után és nem az Európai Iskolával kezdte gyűjtői pályáját. Egy Kmetty-csendélet, két Egry-remek, Márffy vadabb korszakaira szelíden emlékező önportréja pompásan egészíti ki a dokumentumokat.
Rendszer már, hogy a pécsi képtár méltó módon megemlékezik az alapító ajándékozókról, ezúttal Gegesiről. Olyan a szűk emlékválogatás, mintha egy igényes intellektuális kisegzisztencia gyűjteménye volna.
