Budapest ideális város A teremtéshez. Két évvel a bemutató után már itt is játszották a darabot, és ha igaz, ez az egyetlen város, amelyben utcát neveztek el Haydn oratóriumáról, csak mire az utca magyar nevet kapott, elfelejtették, hogy mi volt a névadó, így lett a Schöpfung Strasséból Alkotás utca. Mindehhez jön még Fischer Ádám, aki mégiscsak az egyik legjelentősebb Haydn-interpretátor, rajongó, szaktekintély. Annak idején Karl Richter egy szál ma-
ga változtatta Bach-központtá Münchent. Fischer Ádám ráadásul nincs is egyedül.

De mielőtt nagyon meglódulna a fantázia: annyira nem volt jó az előadás. Nehéz pontosan megmondani, mi hiányzott belőle. Az ördög biztosan nem a részletekben rejtőzik, mert azokkal volt a legkevesebb baj. Az énekesek kiválasztása egy kissé nehezen követhető logika szerint történt, Nathan Berg tökéletesen jelentéktelen hang volt, se fönt, se lent nem szólalt meg, nála csak a szoprán Simona Saturová volt idegesítőbb, mert annyira bele volt szeretve önnön orgánumába, hogy azt akarta, mindenki sokkal tovább hallgathassa, ezért aztán következetesen lassította az eseményeket. Danolászott, csicsergett, gurgulázott, bájolgott és lírizált, megállította a zenei folyamatot, csak hogy örülhessünk a művészetének. Viszont volt egy jó tenor is, Bernard Richter. A London Philharmonic Choir nemcsak szépen énekelt, de szokatlan élmény is volt, mert a hazai kórusokkal ellentétben a hangzás nem lyukadt ki, sőt az erőssége éppen a közepe volt, a mély női és a magas férfiszólamok.

Fischer Ádám tökéletesen kézben tartotta a darabot, az ember megint azt érezhette, hogy ha figyel, ha csak nézi, már részévé válik a zene születésének, annyira pontosak és érzékletesek voltak a karmester mozdulatai, hogy a megszólaló hangok a beteljesülést jelentették, előre látjuk, mi fog megszólalni.
És megint a részletek, ahogy
a harsona oroszlánordított, ahogy a vonósok lovacskáztak, ahogy fölkelt a nap, ahogy a tenger mélyén hányja magát a leviatán, dolgoznak a nagybőgősök: London Philharmonic.

Az egész azonban nem állt tökéletesen össze. Mintha túl közelről néznénk egy képet: látszik az egészet alkotó pontok körvonala is. Akármilyen szépek a pontok, egy kicsit zavaros a látvány, akármilyen szépen szól a zene, a lényege rejtőzik. Talán nem véletlenül és talán nem csak zenei okok miatt. A teremtés valóban a teremtésről szól, a világban és az emberben gyönyörködik, és az emberben mintha ma nem lenne annyira egyszerű gyönyörködni. A teremtés folyamatos rácsodálkozás, öröm, nincsenek benne sötét pillanatok, leszámítva a második rész végén a híres tercettet, ahol az Úr elfordítja az arcát. De az csak felhőcske, átsuhan, elmúlik, most meg mintha tartós felhő lenne fölöttünk.