A budavári Szent György tér alatt nemrég gigantikus borház és múzeum nyílt, amely a királyi jelzőt viseli; bátran ajánljuk minden műkedvelőnek, akit érdekel a bor, a pálinka, a pezsgő, és bele tudja élni magát, hogy visszacsöppent a sejtelmes középkorba, amikor minden sötét zugban sokoldalúan képzett talján orgyilkosok fenték a pengét.

Pedig a ház nem nyitott túl jól. Amikor felkerestük, a borkóstolás című opció éppen nem élt, rendezvény van, viszont sommelier nincs, csak egy, és ő a rendezvényen van - értesültünk. Nem baj, így legalább olcsóbb, mondtuk, plusz a személyzet még röstellte is a dolgot, nem lehetett haragudni, ráadásul menet közben kiderült, hogy mégis kóstolhatnánk, ha akarnánk, tehát pláne nem.

A komplexumot működtető cég remek munkát végzett, a XIII. és a XIX. század között épült pincerendszer - amely attól is unikum, hogy már eredetileg borospincének szánták - gyönyörűen rendbe van rakva, jók a fények, minden a helyén, kivéve talán egy porral oltót, de nem tehetnek róla, ilyenből nincs gótikus kivitelű.

A látogató először a magyar pálinkával ismerkedhet. Felhívnánk a figyelmet a klassz régi palackokra, de a szöveg is tanulságos, megtudható például belőle, hogy a nemes nedűt régen úgy hívták, hogy égetett víz, bár ez kicsit hülye név, égetheti bárki a vizet bármeddig, az istennek se lesz belőle pálinka, pedig milyen jó volna. Látható egy korhű installáció is, közelebbről egy antik pálinkafőző berendezés; falusi sufnikban látni hasonlókat, csak ezeket nem hívják "klasszicista falusi pálinkafőzőnek", hanem sehogy, sőt mélyen hallgatnak róluk.

A következő stáció egy üzlet, ahol százszámra árulják a válogatott borokat a fogékonyaknak, majd a pezsgőrészleg jön, amely szintén sok hasznos ismerettel szolgál, egyebek mellett megtudhatjuk, hogy nem tudhatjuk, mikor kezdtek el Magyarországon pezsgőt készíteni, és azt, hogy a pezsgőkészítés felvirágzását is Napóleonnak köszönhetjük, tudniillik a konjunktúra akkor indult be, amikor ő csúnyán megbukott.

Az út a pezsgőtől a borhoz vezet, kicsit inverz ez így, de sebaj, mert mindjárt az elején szembesülünk egy élethű, bár munkakedvét tekintve legfeljebb 5 százalékon álló fazekasnő bábuval, kicsit ijesztő, tehát pont jó ide. Először különféle borkóstoló edényeket ismerhetünk meg, miközben azt is jól az eszünkbe véshetjük, hogy kezdetben bocséroknak hívták azokat, akik a bort felszolgálták; nagy nap lehetett az életükben, amikor azt mondták nekik, hogy mostantól nem bocsér, hanem pohárnok a nevük. A következő installáció egy életkép, amely középkori menyegzőt ábrázol, természetesen sugallva, hogy a résztvevők a végére eléggé be lesznek rúgva.

A rendezők régi kézművesholmikkal örvendeztetik meg a publikumot a soros termesedésben, megtekinthető egy állatvezető kötél, a szíjasmester bakja, egy csínvágó, egy Jancsi-pad (faragószék), egy nyakkolomp, amely mellé külön odaírták, hogy "állatok számára", valamint egy ún. fúró.

A következő néhány teremben a hazai borrégiók mutatkoznak be, képet adva arról, hogy mely sok bor terem szép hazánkban; ezen a fertályon berendeztek egy korabeli budai kiskocsmát, amely az IKEA-lámpát leszámítva teljesen autentikusnak tűnik, és egy Buda környéki présházbelsőt, megmutatva, hova dobta le magát a fáradt sváb szőlősgazda, akinek már nem volt ereje hazavánszorogni: a dikóra.

A tárlat utolsó részében a borkereskedelemben kulcsszerepet játszó középkori budai zsidóság életébe leshetünk bele. Sokáig ők csinálták a legjobb minőségű bort: a kóser szisztémának köszönhetően nagyon tiszta volt, ami egyébként az általános szutyok miatt sajnos nem volt különösebben jellemző.

Mondjuk, ma sem feltétlenül.

A reneszánsz szekértolói