Nem mondhatni, hogy unatkozott az elmúlt tíz évben - ahogy végignézi az ember az életrajzát, már igen fiatalon a műfaj hazai nagy öregjeivel játszhatott. Ráadásul úgy, hogy abszolút "körön kívülről", Szekszárdról érkezett. Volt benne valami kunszt, vagy csak megtörtént magával?

Szoktam mondani, szerencsés ember vagyok. S az ebben a helyzetben levést szerintem egy dolog táplálja: a hitem. Mindig előrefelé nézek, hiszek abban, hogy mindig mindent lehet jobban csinálni. Csak folyamatosan foglalkozni kell vele. Eddigi pályám során olyan mély volt bennem a zene szeretete, meg a vágy, hogy közel kerüljek a hangszerhez, hogy közben a szerencse végigkísért.

Miben volt például az?

Mindjárt az indulásnál: bár Kiskunhalason születtem, Pakson kezdtem el az iskolát, majd Szekszárdon folytattam, ahol a Szekszárdi Big Band ifjúsági szekciójába kerültem, és ott Molnár Ákos lett a mesterem. Őt a többség a Syrius együttes kései korszakából ismerheti, de számomra azért meghatározó, mert ő volt az, aki a dzsesszre irányította a figyelmemet. Általa ismertem meg az el-ső dzsesszfelvételeket, az alapvető frazeálást, az improvizáció alapjait. Az ő hatására döntöttem el, hogy az építészet és a zene közül az utóbbit választom hivatásul.

Miért pont szaxofon?

Ez igazi szerelem volt, első hallásra. Tizennégy éves lehettem, amikor a rádióban felfigyeltem a hangszerre, akkor még azt hittem, ez a trombita, de a többiek felvilágosítottak. Anyukám látta, mennyire beleszerettem, kérdezte, miért nem megyek zeneiskolába? Az oda járók nekem elég ufók voltak, gondolni sem mertem, hogy közéjük kerülhetek. A sors iróniája, hogy végül egyik osztálytársamból sem lett zenész.

A bebop, gondolom, később jött...

Nem sokkal. A rádióban a szaxofont persze főként popdalokban hallottam, de Molnár Ákosnak köszönhetően jöttek a harmincas évek bigband-felvételei, aztán szép lassan a bebop. Tizenhat évesen már a Szekszárdi Big Band szólistája lehettem. S egy ilyen típusú nagyzenekar egy fúvós muzsikus számára az egyik legjobb iskola. Ott tanulja meg az ember az együttjátszást, az együtt lélegzést, a közösségen belüli zenei kommunikációt. Az sem volt rossz érzés, amikor hat-hétszáz ember előtt játszhattam. Miközben rengeteg színpadi rutint szereztem.

Az érettségi után több neves hazai popzenekarral koncertezett, turnézott például Roy és Ádámmal, illetve lemezt készített az Up!-pal. Tapogatózások vagy vargabetűk ezek?

Szekszárdon kevés koncertet rendeztek, egy zeneszerető fiatal arrafelé gyakorlatilag mindenevő, minden zenei eseménynek tud örülni, s ezáltal sokkal nyitottabb marad. Így sodródtam bele a popba is. Tizenhét évesen kerültem a Zsűri nevű pécsi csapatba, amely főként olyan sztárokat kísért rendszeresen, mint Somló Tamás, Demjén Ferenc, D. Nagy Lajos vagy Balázs Fecó. Ez az időszak egyértelműen a rutinszerzésről szólt. A dzsessztanszakon éreztem, persze utólag, hogy rengeteg tehetséges évfolyamtársam van, de közülük sokaknak mégis hiányoztak ezek az évek.

Meddig élte ezt a kettős életet?

Amikor 1998-ban felvettek a tanszékre, a popvonal teljesen leépült. Hisz mindig a dzsessz érdekelt, az jelentette számomra a nagyobb kihívást. A szerencse pedig ismét mellém szegődött: a következő években a hazai dzsesszvilág nagyjaival - többek között Kőszegi Imrével, Oláh Kálmánnal, László Attilával, Szakcsi Lakatos Bélával, Berki Tamással - játszhattam és/vagy készíthettem lemezfelvételeket, s később már olyan világsztárokkal is, mint Winston Clifford, Hamid Drake, William Parker vagy Peter Finch. Az öregekkel játszás tényleg egyfajta beavatás volt.

Közben azért megalakította a saját kvartettjét, amely később trióvá szűkült, s évekig standardeket játszottak. Miért nem mindjárt saját szerzeményeket?

Egy dzsesszista számára a standardek világa, Charlie Parker univerzuma a legfontosabb iskola. Az a nyelv, amit mindenkinek beszélnie kell. A kvartett - Cseke Gábor zongora, Szandai Mátyás bőgő, Mohay András dob - igazi "working band" volt, tényleg arról szólt, hogy ugyanazt a standardet, ugyanazt a zenei gondolatot ezerféle megközelítésben eljátsszuk, s abból építkeztünk folyamatosan. Aztán a tercetté válás idején jöttek a saját kompozíciók, s az utóbbi három-négy évben kialakult a magunk egyéni nyelvezete. Ennek az első lenyomata a 2005 májusában megjelent cím nélküli lemez.

A világhírű dobos, Hamid Drake hogy került a képbe?

Hamiddal a Mediawave improvizatív workshopján ismerkedtünk meg, ahol azóta, négy egymást követő évben dolgoztunk együtt. Ő talán a legnagyobb szellemi-zenei mesterem. Úgy gondolom, mindenki szerencsés, aki a közelében tölthet egy kis időt, mert nála tényleg valami esszenciális igazság kinyilvánítása zajlik. Amúgy hihetetlen és felemelő, hogy a dzsesszben mennyire él ez a "mesterről tanítványra" láncolat. Szandai Mátyás is rengeteg muzsikussal játszott, én is, s úgy érzem, a tőlük kapott tanítások egymásba is átmennek. Archie Shepptől például rajta keresztül tanulok, mert az ő játékában ott van Shepp fújásának hatása is, és lehet, hogy a Harry Franklin, akivel én játszottam együtt, rajtam keresztül hozzá is eljut. Csodálatos, ahogy ezek az energiák, ezek az üzenetek áramlanak.

A most készülő új lemezen folytatják az eddigi irányt?

Ezek az albumok számomra olyanok, mint a fotók: ma így nézek ki, holnap úgy. S lehet, hogy tegnap sokkal szebb voltam. Nem törekszem tökéletes albumokra, inkább a pillanatnyi állapotot dokumentáljuk. S nincs biztonsági játék. Ne akarjunk megfelelni senkinek és semminek. Legfeljebb egyetlen dolognak, amit Weöres Sándor is az Örök mértéknek hívott. S amit mondjuk az erdőben megtapasztal az ember. Lehet, hogy az a fa korhadt, az meg kidőlt, az meg még csak cseperedik, de mégis tökéletes a rend. Egy koncerten, egy lemezen vagy bármilyen zenei megnyilvánulásban én is arra törekszem, hogy a zeném lehetőleg ezzel az egyetemes harmóniával kerüljön egységbe.