Ketten vannak, akiknek nem ártott a negyedszázad. A másik Konrád György, akit a legelső koncerten ősöreg brácsásnak láttam, most pedig idősödő úriembernek. Azon a hangversenyen ő volt a zenekar legöregebb tagja a maga ötvenkilenc évével, most pedig... Most is, hiszen Fischer Iván a pódiumra hívta, hogy csatlakozzon Mahler 5. szimfóniájának Adagietto tételében a zenekarhoz. Ahhoz a műhöz, amit huszonöt évvel ezelőtt ráadásként játszottak.

Mintha megrendezték volna, pedig az lehetetlen. Azt sem tudták, hogy az Adagiettót fogják játszani. A zenekar az ünnepi koncerten wurlitzerré változtatta magát, a vendégek egy 289 címből álló listát kaptak, és arról választhattak, hogy mi legyen a következő szám. Előbb a közönség vizsgázott, és meglepően jól: Wagner Mesterdalnokok-nyitánya helyett a többség a La Valse-t kérte. Aztán a zenekar vizsgázott meglepően jól, mert a nehéz Ravel-művet gond nélkül megszólaltatta. Amíg a kottákat megkeresték, és kiosztották, a zenekari tagok gyermekei játszottak egy rumbát vagy szvingeltek, aztán jöhetett a következő választás. Smetana Moldváját mintha nemrégen játszotta volna zenekar, mert néha meglepő helyekre tettek meglepő hangsúlyokat, és az egész mégis nagyon zökkenőmentesen zajlott, a második részben viszont furcsán nehézkes volt a Beethoven-tétel, de nem számított. Nem koncert volt ez, hanem egy nagy játék.

Olyan játék, aminek mégis az a lényege, hogy van Fesztiválzenekar. Van saját hangja, amit föl lehet ismerni, ami megkülönbözteti a többitől, van saját közönsége, amelyik ott keringőzött valaha a Hősök terén, megtölti a koncerttermeket tegnap, ma, holnap, most meg ajándékokat vitt a kedvenc muzsikusainak. A Fesztiválzenekarnak van múltja, éppen huszonöt év. És van jövője.