Solness kisvárosi nagyember, aki semmit és senkit sem kímélt a karrierjéért. Eltaposta a mesterét, a maga szolgálatába állította annak tehetséges fiát, sőt hogy a fiút magánál tartsa, annak szerelmét is magához kötötte. De családi boldogsága is áldozatul esett az anyagi sikernek, melyet egy tűzvész alapozott meg, csakhogy annak következtében elvesztette két ikerfiát, és a felesége lélekben összeroppant. Az építőmester csak magának nem volt képes otthont teremteni. Társtalan, rideg magány veszi körül, amikor megjelenik egy kislány a múltból, aki azóta nagylány lett, s akinek élete egy nagy, döntő pillanatában az építőmester (talán) királyságot ígért. S a lány az ígéret beváltását követeli. Eleven realitás a lány, akibe bele lehet szeretni, de még inkább bonyolult jelkép, nem annyira a mindenkori, az előző generációt elsöprő fiatalságé, de főképp Solness saját ifjúkori ábrándjaié. Az építőmester feltámadt lelkiismereteként kéri számon a hajdani formátumot, merészséget, nagyvonalúságot.

A történet egyfelől gazdagon megrajzolt, mégis mindennapi lélektani dráma. Másfelől viszont költői látomás, szimbolikus-misztikus vízió az emberi létezés alapproblémáiról: szabadságról és korlátokról, vágyakról és lehetőségekről, álmokról és realitásokról. Solness olykor az istennel társalog, máskor démonok gyötrik, azt is érzi, hogy különös képessége van: titkos kívánságai, elképzelései rejtélyes módon megvalósulnak.

A Radnóti Színházban finom kidolgozással jelenik meg az eredeti első felvonást tartalmazó első rész, legföljebb Zeke Edit díszletére nem lehetne büszke Ibsen igényes építésze. Itt a lelki folyamatok, személyes kapcsolatok realitásába még nemigen szüremlik be a szimbolikus misztikum, a jellemeket, a viszonyokat egységes stílusban, aprólékosan kidolgozott gesztusokkal, pontos hangsúlyokkal éreztetik a színészek. Bálint András a címszereplőt kemény, tudatos akarnoknak mutatja, akinek ha vannak is fenntartásai tulajdon viselkedésével kapcsolatban, úgy érzi, képtelen más lenni. Kováts Adél testileg-lelkileg törékeny, sőt megtört, csöppet zavart asszonynak láttatja az építőmester feleségét. Keres Emil egy legyőzött és magalázott ember végső elszámolásra összeszedett bátorságát, Adorjáni Bálint az elnyomatásban elbizonytalanodott fiatalság félénkségét, szorongását adja hitelesen. Szávai Viktória dekorativitása és kacérsága ugyan nem egyezik a főnökébe reménytelenül szerelmes, ám csak hitegetett könyvelőnő szürke alakjával, de nem rí ki a családi-munkahelyi közösségből. Csankó Zoltán korrekten betölti a családi ügyek kiteregetéséhez nélkülözhetetlen orvosbarát funkcióját. Marjai Virág a múltból érkező lányként magával ragadó, agresszív naivitással lép be ebbe az együttesbe. Inkább talpraesett mindenkori "mai" fiatal, mintsem jelkép.

A második rész már meg-megzökken, kisebb részben talán a két felvonás összevonásához szükséges rövidítések következtében is, de inkább azért, mert ekkor már el kellene lendülni a realisztikus, elemző, lélektani síkról a költészet, a misztikum világa felé. Ez már kissé nehézkesebben valósul meg. Igazi esztétikai katasztrófát azonban csak a befejezés hoz. Az eredetiben a régi ház teraszáról nézik, drukkolják, kommentálják végig, amint a tériszonyban szenvedő építész megpróbál mégis eleget tenni a lány és a maga ábrándjainak, magasba tör, fölteszi a koszorút új háza tetejére, majd a mélybe zuhan, és szörnyethal. Kiss Csaba rendezésében egy otromba háló ereszkedik le, ezen szerencsétlenkedik Bálint András a koszorúval, s amikor fölér, összecsuklik, mintha hirtelen szívroham vitte volna el.

Ez másik, szimplább történet, a háló egészen másnak a szimbóluma, mint a torony, nem a nagyot akarásról, nem az ábrándokról, nem az álmokról szól, hanem pusztán az élet szövevényéről. Változtatni persze lehet, szabad, de csak ha az új változat jobb, mint az eredeti, illetve ha az következik az egész előadásból. Itt egyik körülmény sem forog fenn. Kár, mert az estén látott sok értékes, szép mozzanat jobb véget érdemelt volna.

Bálint András és Marjai Virág