Élő alkotó, akinek darabjait, filmjeit játszották, és ma is játsszák világszerte. Ilyenkor az utókor, a díjak, vállveregetések kicsit mindig futnak a szerző után. Azt rögzítik, ami már rég eldöntött tény.

Harold Pinter interjút ad londoni otthona előtt 2005-ben, miután bejelentették: ő kapja a Nobel-díjat

Költő, színész, rendező, hetvenes éveiben is lázadó kamasz, aki ugyanúgy tiltakozott a szerbiai NATO-bombázás, mint az iraki háború ellen. Legutolsó verseskötetében (Háború) is az emberiség ellen elkövetett bűneinket olvasta a fejünkre. Engesztelhetetlenül és rejtélyesen. Ahogy szokta. Hogyan is gyűrhetne le egy ilyen embert a gégerák? Hiszen a halál legfeljebb csak csatát nyerhet vele szemben, háborút nem. Utoljára a Mesterdetektív című filmben tűnt fel nyúlfarknyi szerepben, abban a kamaradarabban, amelyet forgatókönyvíróként ő gyúrt a maga képére. Számtalan pinteri elemet fedezhettünk fel benne: a nemi identitás zavarait és kétségbeesését, a gyilkossággal is játszó abszurd metsző logikáját. Mestermű volt ez is.

Oscar-jelölések, filmkritikusok díjai, színházi és irodalmi sikerek. S közben örökös perlekedés a világgal, önmagával. Nézőként, olvasóként egyszerre csodáljuk és irigyeljük a teljes, az alkotások felől nézve már-már hibátlan életet. És ezen nem változtat a halál sem. Legfeljebb nyomatékosítja, újra és újra átélhetővé teszi az állítást. Pinter, az író most is győztesen hagyja el a küzdőteret.