A rettegés foka
A kompánia táncos-koreográfusa, egyben a színház művészeti igazgatója a hangzatos szavak embere. Táncoratóriumáról így fogalmaz az ismertető: "A XXI. század szorongásainak leképezése, a makrokozmosz horizontján vizsgálva a problémákat."
A Lendvay Kamilló szerzeményére fabrikált libabőrös ájtatosságot szemlélve főképp az kötötte le a figyelmemet: a tizenkét táncos hogyan szorít helyet magának a sci-fi hatású klepetust öltő János (Altorjay Tamás) és a teátrum fekete taláros énekkara mellett; illetőleg annak árnyékában meghúzódva. A fehér bugyit-melltartót, alsónadrágot viselő táncosok néha a - vélhetően - városkaput jelképező, antikolt díszletelemről vetik le magukat a mélybe. Konfettizuhatag hull rájuk, miközben piros, szülinapi süveg virít a fejükön; matracokon szökdécselnek, majd eltiporja őket a kórus - ám előtte fürgén meztelenre vetkőznek. E magasztos világvégi semmitmondásban a tánc/mozgás harmatos illusztráció; miként nem lesz ez másképp Sztravinszkij és Charles-Ferdinand Ramuz "paraszt-Faustja" esetében sem.
A Muzsikában olvasott grand guignol mégis mértéktartásra int: A katona története 1918. szeptember 28-i, lausanne-i ősbemutatójának másnapján kitört a spanyolnátha, a produkció résztvevői (is) egymás után lehelték ki lelküket. Noha az egyórás, pokoli (sic!) expresszionista műfajkulimász fásító tapasztalás, járványként terjedve mégsem szed(ett) áldozatot. Az összművészeti időrablás - melyet a szinopszis "izgalmas thriller"-nek tódít - báb- és gyerekszínházi kultúrriadalmaim fölidézésére késztetett. Káros mellékhatásként kísértett a hajdani, általános és középiskolai ünnepi megemlékezések rémképe, a vészesen közelgő bizonyítványosztással. Baljós előérzeteimet erősítette az este emelkedett fölütése, mikor a kitüntetésekkel, státuszokkal gazdagon fölékszerezett Juronics Tamás (stílszerűen: büszkeségünk) ezúttal az Eck Imre-díjat vette át.
A színház operatagozata után most a prózai szakosztály uralja, sőt nyomja el a darabot. Szolgai mód másolva a sztravinszkiji életmű egyes alkotásait, harsány commedia dell'arte bábjáték álmosít az Ördögként nyomasztóan virgonc Székhelyi József és a nálánál üdvösen visszafogottabb Megyeri Zoltán (Katona) natúr vásáriságot tettető előadásában. A Mesélő, Horváth Illés az ihlettelen rádiójátékok patetikus modorosságára szavaz. Tessék-lássék konzerv-táncjelenetekre háromnegyed óra múltán kerül sor; megállapítható, Czár Gergely karakteres Katona lehetne. Juronics - hűen a Sztravinszkij-Ramuz páros szándékához - elveti a műértelmezést; ehelyett muzeális igénnyel reprodukál. Lomhán fölmondat egy erkölcsi tanmesét, azt áporodott alibi-táncbetétekkel tetézve. Munkája így nem más, mint porzó népnevelő ismeretterjesztés.
Juronics Tamás panelektől roskadozó, futószalagon gyártott, önműködő társadalmi katasztrófatablóiról alkotott benyomásaimat - a Quimby vérmes híveként - Kiss Tibor dalszövegével összegzem: "Én már nem muzsikálok, / csak egy jelet adok a gépnek: / ő mutassa meg helyettem, / ahogyan mozdul bennem a lélek." (Halleluja.) Ámen.
