De hogy a Fel a proletárság védelmére!, ez az emblematikus art deco figura, amely évtizedeken át minden ünnepi kiadványban, minden reprodukciós mappában (méltán) felsorakozott, miért dezertált az életműből, felfoghatatlan. Arra gondolt a rendező, hogy ha kihagyja, elfelejtik? Túlértékelte a lehetőségeit.

A sajátos emlékezet egyébként is közreműködött a rendezésben. Biztos, hogy negyvenhétben eltanácsolták a festőt a művésztelepről, miként az ismertető írja, bizonyos, hogy mellőzték a következő években. De az ötvenes évek diszkriminációinak más művészéletrajzok szerint nem az volt a mélypontja, hogy új művet mutattak be a Magyar katona a szabadságért reprezentatív kiállításán 1951-ben, s azok az adatok is árnyalják a képet (nem a szöveget, nem a kiállítást), amelyek szerint Jeges Sztálinváros, más források szerint Sztálinváros a jövőben című kompozícióját ötvenötből őrzi az Intercisa Múzeum.

Mindez eddig nem Jeges Ernőről szólt. Annál inkább utókori morálról és történészi etikáról, amely miatt e kellemetlen és kevéssé stílszerű felszólamlást meg kell ejteni. A huszadik századi magyar képzőművész sorsa tele volt drámákkal, fordulatokkal, kompromisszumokkal és tévedésekkel - és sok súlyos tanulsággal. S ha Jegest az előző korszakban úgyszólván csupán forradalmár plakátrajzolónak ismerték a szakmán kívül, nem a legcélravezetőbb, hogy egy magát szabadnak hirdető éra életmű-csonkítást életműcsonkítással igyekszik kompenzálni.

Ami most már a látnivalót illeti, elegáns volna dicsérni a kvalitásokat a fentiektől függetlenül. Csakhogy ez a gesztus a méltatásnak nem adatik meg. A két kolóniaalapító műveit talányos okokból vegyíti, olykor képenként váltogatja a rendezés, és a messziről karakteresnek mutatkozó expresszív vagy konstruktív művekről rendre kiderül, hogy azok a Rozgonyiéi. Jeges minden bizonyíték szerint kiváló alkalmazott grafikus volt, festőnek azonban nem eléggé markáns, nem eléggé elmélyült. Nagy és meggyőző korszaka csupán az az Árkádia-periódus, amelynek plasztikusan megművelt, és egyszersmind színerővel is telt darabjait ezúttal a Piros kalapos önarckép és a talányos Kettős portré mutatja, a lehetséges, de elkerült leágazást pedig a konstruktív határozottságot is felvillantó Szentendrei városkép kilencszázharminc körül.

A Jeges-piktúrának nem a római ösztöndíj ártott. Részint azért nem, mert neoklasszicista és szakrális témájú képeket már a húszas években is nagy számban komponált, azaz, mindahhoz, amit római iskolásnak tudunk, már a stipendium előtt felzárkózott, legfeljebb felületesen. Másrészt azért nem, mert ez a felületesség, klasszicitást szétziláló foltfestő tanácstalanság a Rómában és Róma után keletkezett képeit is bizonytalanná teszi. Elég a kiállítás egyetlen római iskolás Rozgonyi-képét, az Árpádházi Szent Erzsébetet megnézni, hogy kitessék, mily kevéssé végiggondoltak Jeges korabeli művei. És elég a hatalmas Bakócz-kompozíció előtt Aba Novák tablóira emlékezni, hogy világossá váljék, mi a különbség a professzionális fölénnyel megoldott és a meg nem oldott, elkapkodott agitációs piktúra között.

Rozgonyi László kismester. A szó - a művek emlékeztetnek rá - a meg- és nem az alábecsülés terminusa, a mester utótag minőségre utal. Ezt a minőséget nemcsak a már említett Szent Erzsébet-kompozíció szavatolja a maga módján, hanem az a váltás is, amely Rozgonyi piktúrájában az ösztöndíjas év után bekövetkezett. Késő kubista, de meggyőző, magabiztos csendéletek, geometrikus rend szerint rendeződő, ám tapintatosan eleven színekkel teli Szentendre-részletek, a hangulatot a gondolattal csendesen összeszervező festészet. A második emeleti Rozgonyi-fal városképei végképp arra a felismerésre késztetnek, hogy ezúttal nem két római iskolás festőt, csupán két volt római ösztöndíjast látunk.

Részlet a Diótörő jeges változatából